Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

— Meg lehet szokni ezeket is — legyintett Norbert. — Mint ahogy a madarak is megszokták. Újabban már fészket is raknak rájuk. Látja? Ott a pálmalevelek alatt. Talán rigó... Sajnos, nem ismerem a madarakat. Visszaültünk a járgányba, és folytattuk az utunkat. A műanyag pálmasorok egyenesen a város központja felé vezettek. Néhány percnyi repülés után észrevettem, hogy a kertes, üvegtetejű családi házacskák elmaradoznak mögöttünk, s ahogy a város felé suhantunk, egyre több romos épület, feketére égett tűzfal emelkedett az utak mentén. Norbert annyira megszokhatta a látványt, hogy említést sem tett róla, így kénytelen voltam újabb kérdésekkel zaklatni. Norbert azonban ideális kísérőnek bizonyult. Ahelyett, hogy ingerülten reagált volna számára nyilván rendkívül primitívnek hangzó tudakozódásomra, lassította a kocsi futását, és fél kézzel fogva csak a kormányt, magyarázni kezdett. — Lassan elérünk arra a pontra, ahol az ezredfordulón a város széle húzódott. Látja azokat a magas épületeket, illetve romokat? Nos... régi szóhasználattal azok lakótelepek voltak. Messziről is azonnal szemembe tűnt a romok sivársága, egyhangúsága és nyomasztó feketesége. Aztán, hirtelen egy óriási, baljóslatú szobor emelkedett fel előttünk, oly váratlanul bukkanva elénk a kanyarodó út közepén, hogy Norbert kénytelen volt felrántani a magassági kormányt. Amikor magunk mögött hagytuk, bocsánatkérően rámmosolygott. — Pardon. Mindig elfelejtem, hogy itt van. A múltkor is... — Mi volt ez? — Nem látta? Szobor. Visszamenjünk? — aztán, mielőtt még válaszolhattam volna, megemelte a kormányt, és kört írt le a járgánnyal a levegőben. Törtem a fejem, hogy hol hallottam már a városszéli katonaszoborról. Merthogy egy múlt évezredi katona alakját láttam magam előtt, abban nem kételkedtem. Hogy miért? Nem is tudnám megmondani. Hirtelen izgatottság fogott el, és megragadtam Norbert karját. — A múlt évezredben, a II. világháborúban történt, nemde? A szovjet parlamenterek... Norbert megingatta a fejét. — Maga Steinmetz kapitány szobrára gondol. Az a szobormúzeumba került, szerencsére épen, ha akarja, megtekintheti. Különben is a város központjában állt, nem itt a szélén. De nézze csak! Visszaérkeztünk a hatalmas, talán húsz méter magas emlékmű mellé. A furcsa alakról nem derült ki, hogy férfi-e vagy nő, mivel nem volt arca, illetve, ha volt is, valami furcsa szerkezet alá rejtette. A szerkezetből csövek vezettek egy kis táskába, amelyet szíjakkal és kapcsokkal erősítettek a derekára. Egyik kezével ezt a valamit szorította az arcára, a másikkal pedig, pontosabban kinyújtott mutatóujjával az eget fenyegette, mintha csak számon akarná kérni tőle nem teljesített ígéretét. — Űrhajós! — szaladt ki a számon. Norbert repült még egy kört, aztán megrázta a fejét. — A gázálarcos ember. Ami a fején van, az gázmaszk. Ezért akkora, hogy mindenki jó előre észrevehesse. Akarja még egyszer körülrepülni? Megfordultunk körülötte, úgy, hogy jól szemügyre vehettem. Bár nem látszott az arca, fájdalom és kétségbeesés sugárzott egész monstrumlényéből. Még eget fenyegető keze is inkább kért, mint vádolt. — Erről nem olvastam sehol — suttogtam önkéntelenül is lehalkítva a hangom. — Ki volt, akiről mintázták? — Senki — mondta Norbert —. Csak arra figyelmeztet, hogy itt kezdődött a gázhatár. — Gázhatár? — ámultam el. Norbert rögzítette a kormányt, aztán felém fordult. — Bizonyára hallott róla, hogy nagy-, déd-, és ükszüleink mivel közlekedtek? — Persze — mondtam —, autóval. — Aminek az a lényege — vette vissza a szót —, hogy kőolajszármazékokból nyerik hozzá a hajtóerőt, s a kőolajszármazékok egy motorban robbannak fel, amelyet éppen ezért robbanómotornak hívnak. A származékok leadják a hajtómű számára az energiát, maradékaik pedig elhagyják a motort. Kiáramlanak a levegőbe. S mivel ezek a gázok mérgezők, tönkretesznek mindent, amivel csak találkoznak. Az épületeket, a növényeket és magát az embert is. Ehhez jött még a tüzelés. Az ezredforduló előtt ugyanis szinte kizárólag szénnel és kőolaj féleségekkel fűtöttek, amelyek melléktermékei vegyülve a kipufogó gázokkal... — Borzalmas — nyögtem fel a gondolatra, hogyha nem a XXI. században születek, méregfelhők között kellett volna leélnem az életemet. — Ahogy mondja — helyeselt Norbert —. Bár ők sem bírták azért végtelenségig. A napenergiát még nem tudták megfelelően hasznosítani, azonkívül pokoli drága is volt; az irányított magfúziót alig ismerték, és az elektromosságot sem voltak képesek minielemekbe koncentrálni. Ahogy a motorizáció haladt előre, a levegő szennyezettsége is növekedett. Röviddel az ezredforduló előtt olyan fokot ért el, hogy felmerült a kérdés, nem kellene-e végérvényesen megtiltani az autóforgalmat a főváros teljes területén. A fűtéssel valamelyest egyszerűbb a dolog: ekkor kezdték kiépíteni a minden lakásra kiterjedő melegvíz-hálózatot. — Szóval tisztább lett a levegő — bólintottam. Norbert szomorúan megrázta a fejét. — Egy szemernyit sem. Sőt, egyre szennyezettebb. Gondolom, az ön által is jól ismert okok következtében, ez különben benne van minden történelemkönyvben, egyre kevesebb tellett a környezetvédelemre. A környezetvédelem és az ipar úgy állt egymással szemben, mit két boxoló — remélem, tudja, hogy volt egy ilyen sport a múlt században —, az egyik a piros, a másik pedig a zöld sarokban... És megpróbálták kiütni egymást. Az ipar azzal érvelt, hogy akárhogyan is, de termelnie kell, a környezetvédelem pedig azzal, hogyha így megy tovább, nem lesz, aki termeljen és főleg nem lesz kinek... A kocsik és az ipari létesítmények tovább szennyezték a levegőt, s ami pénzt a környezetvédelem Budapest levegőjének a tisztaságára tudott fordítani, még arra sem volt elég, hogy a fokozatosan gyorsuló romlást lelassítsa. Aztán azt se feledje, hogy az általános skizofrénia ekkor kezdett eluralkodni... Hogy hogyan? Hát például úgy, hogy a leghangosabb természetvédők is kocsival jártak. Végül is mit tehettek volna? Annyit azért sikerült elérniük, hogy... amikor már egészen tűrhetetlenné kezdett válni a dolog... — Tűrhetetlenné? — Az első fázis az volt, hogy megtiltották a kisgyermekes családoknak, hogy kivigyék az utcára a gyerekeiket. Tudja, a kipufogó gázokban található ólomszármazékok a földfelszínhez viszonyítva alacsonyabban helyezkednek el, s így a szerencsétlen kicsik kapták a legtöbbet belőlük. Ahogy a halálesetek megszaporodtak, csak vasárnap vihették a szülők gyerekeiket az utcára, amikor is jelentősen lecsökkent a gépkocsiforgalom, és a gyárakban sem dolgoztak. Aztán egyre több lett a hörghurut és... a rák. Akkor még nem tudtak mit kezdeni vele. Olyan volt, mint, mondjuk a XV. században a himlő. Próbálkoztak ugyan ólommentes benzinnel és környezetkímélő autókkal, de nem járt sok sikerrel. Ez közvetlenül a nagy gazdasági világválság előtt volt, amely még a mi századunkba is áthúzódott... Nos, kinek volt pénze akkor bármire is! — De hiszen ez tömeges... gyilkosság vagy öngyilkosság! Norbert felrántotta a vállát. — Képzelje magát a helyzetükbe, bármilyen nehezére esik is. Nyilván nem szórakozásból csinálták, amit csináltak. Bár nagy bölcsességgel és felelősségtudattal nem vádolhatjuk őket, az kétségtelen. Mindenesetre a szélkereket felszerelték. — Micsodákat? — Három óriási szélkereket. Majd száz méter volt a magasságuk. Budapest északi elővárosában építették fel őket, Vácon. A Belvárosnak ugyanis nagyon rossz volt a széljárása. Bizonyos esetekben olyannyira összegyűlt a benzinbűz, és a mérgező anyagok koncentrációja annyira megnövekedett, hogy el kellett rendelni a levegőszennyezettségi riadót, aminek három fokozata volt. A harmadik fokozatot általában akkor jelentették be, amikor nappal szinte éjszakai sötétség borult a városra. — Szmog! — vágtam rá, hogy fitogtassam jártasságomat a környezetvédelemben. — Ha rossz volt a széljárás, s a légmozgás nem tudta kifújni a szmogot a magas házakkal határolt utcák és terek közül, bejelentették a harmadfokú riadót. Ilyenkor megszűnt a tanítás az is-35