Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Lőrincz L. László: Megérkezés Budapestre, Anno 2086

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ Hu Bálint nemzetközösségi algakutató levelei az utókornak Megérkezés Budapestre, Anno 2086 (részlet) Kedves Utókor! Legelőször is nézd el nekem, hogy letegezlek, de mivel, sajnos, Te vagy a fiatalabb, engem illet az a nagyon is kétes dicsőség, hogy megválasszam, milyen formában társalogjak veled. Nos, én a bizalmasabb tegeződést ajánlom, ha nincs ellenedre. Persze, nem tudom, hogy néhány száz évvel később lesz-e még egyáltalán jelentősége az ilyesminek. Ha igen, még egyszer bocsánat, ha nem, mosolyogj egy derűset rajtam, mint ahogy én mosolygok, mondjuk, azokon, akik 1986 körül éltek. Jelenleg itt ülök a Duna felett egy üveggömb szobában, amely a Gellért-hegy lábánál emelkedik a levegőbe. Közvetlenül az emléktábla mellett, amely azt hirdeti, hogy évtizedekkel ezelőtt egy híd állt itt. Fura, ódivatú formáját ma is láthatod az emléktáblára karcolva, ha erre jársz. Előttem, a lassan forgó kis asztalkán frissen vásárolt diktafonom: öröm nézni, hogyan kanyarog ki belőle a hangomat írásban rögzítő műanyag szalagcsík. Mit tagadjam, kissé meg vagyok illetődve tőle, hiszen odahaza, Új-Budán elektromos kijelzőset használtam, olyan régimódit, amely még a helyesírást sem ismerte rendesen. Arról nem is beszélve, ha selypített vagy dadogott valaki... A műanyag csík engedelmesen kunkorodik ki a készülékből, én pedig beszélek. Olvasd hát, kedves Utókor, figyelmesen! Hu Bálintnak hívnak, és algakutató vagyok Új-Buda szigetén. Ha látnátok — nem tudom, műanyag lapra maratott fényképem kiállja-e az idők próbáját —, alacsony, vágott szemű, karikalábú legény állna előttetek. Karikalábamat és Hu családnevemet gilják apámtól örököltem —, de erről egy kicsit később. Apám röviddel Új-Buda alapítása után érkezett a szigetre, pontosabban oda vontatta egy halászhajó, miután egy mini tengeralattjáró akkora lékett vágott halászcsónakja oldalán, hogy egy rozmár is átférhetett volna rajta. Mivel rozmárok éppen nem jártak arra, helyettük csak tengervíz áramlott be a lyukon, és az öregem, annak rendje és módja szerint, bele is fulladt volna, ha egy halak után kutató magyar hajó észre nem veszi. így került Új-Budára, és ott is ragadt mindörökre. Maradásában alighanem végzetes szerepet játszott anyám, egy kicsi, szőke asszony, akivel évekkel később az Antarktiszon ismerkedett meg. Apám Új-Budán tanult meg magyarul, és engem már ezen a nyelven oktatott a sziget történetére. Születésemmel apám elnyerte a Magyar Nemzetközösség állampolgárságát, bár az ideiglenes állampolgárságot már akkor megkapta, amikor összeházasodott anyámmal. Új-Budát a XXI. század húszas éveiben alapították, nem sokkal azután, hogy a Nemzetek Szövetségében kirobbant az ismert tengerjogi vita. Történt ugyanis, hogy még a múlt évezred végétől kezdődően a tengerrel rendelkező országok mindegyre kiterjesztgették tengeri felségterületüket: előbb csak néhány mérfölddel, később többel. A harmincas évek táján a határok összeértek. Nem volt már szabad tengerfelület: minden hajó valakinek a felségvizein közlekedett. A tengerrel nem rendelkező országok természetesen sértve érezték magukat, s a Nemzetek Szövetsége be is látta, hogy valamilyen módon kárpótlást kell nyújtania Svájcnak, Csehszlovákiának, Magyarországnak. Egyhangú szavazással úgy határoztak, hogy a tengerekből kiszorult országoknak jogukban áll országonként három, egyenként 300 négyzetkilométernyi úszó szigetet létrehozniuk, persze előre megállapított helyeken, amelyeket aztán az anyaországhoz tartozónak tekintett a Szövetség. A szigetek körül 10 tengeri mérföldben határozták meg a felségvizek határát. A korabeli újságok szerint — amelyeket, sajnos, eredetiben már nem olvashattok — óriási öröm tört ki az anyaországban a Szövetség határozata nyomán, hát még akkor, amikor az Egyesült Arab-izraeli Államszövetség módosító javaslatot nyújtott be. E szerint az érintett országok még az antarktiszi övezetből is kihasíthattak egy darabot: ezt is szerződésekben meghatározott helyen. Nem tudom, kedves Utókor, ismered-e azt a szót, hogy gyarmatosítás — ez mindenesetre nem volt az! Az Antarktiszon kijelölt övezetben ugyanis nem élt senki, kivéve a fókákat és jegesmedvéket, így az anyaországnak kellett benépesítenie és megteremtenie az életfeltételek biztosításához szükséges infrastruktúrát. Az új területekre a kirajzás a XXI. század harmincas éveiben vette kezdetét, és még ma is tartana, ha nem kellett volna túlnépesedéstől félni, és szigorúan korlátozni a betelepülők számát. Apám, miután kihúzták Új-Budán, csodálkozva látta, hogy ismeretlen helyen ért partot, ott, ahol semmiféle szigetnek nem lett volna szabad lennie — legalábbis néhány évvel korábban kiadott térképei szerint. Amikor aztán megtudta, hogy a Japán és a Fülöp-szigetek közötti tengerrészen most épül Új-Buda, Új-Pest és Új-Ferencváros szigete, úgy döntött, hogy felcseréli milliósszigeteki állampolgárságát a magyarral. Felvette a Boldizsár nevet, amely akkor a legnépszerűbb volt a szigeteken, a régit, a Hut pedig előrevette családnévnek. így lett belőle Hu Boldizsár. Mind a három sziget állt és virágzott, naponta több ezer tonna algát termelt és konzervált, amikor apámat, aki közben elsőosztályú algaszakértővé küzdötte fel magát, kiküldték az Antarktiszra valami algatenyésztési probléma vizsgálatára. Ha jól tudom, az algák szaporításával volt gond. Mindenesetre Hu Boldizsár majd egy évet töltött a jeges kontinensen, s amikor visszatért, nem hozott mást magával, csak néhány ajándékba kapott rozmárfogat és anyámat. Anyám még a régi, európai hazában született, és egészen kicsi korában került ki Antarktiszra. Munkája révén ismerkedett meg Hu Boldizsárral, mivel ő is az algaprogramban volt érdekelt. Rövidesen elhatározták, hogy összeházasodnak. Mivel anyám ren-33