Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Tandori Dezső: Legyszűkebb 48 évem története

kiabál. Ugyanzet teszem én csendben. „Tollba mondok" önmagamnak... ahogy ő tollból mond...?! Kint, mondom, ugyanaz a napfény, élesség... lehet, hogy ebből mégis Renoir és Monet lesz, Maigret rakpartja esőben? Ugyanaz maradtam, a környék sokat változhatott, sokan változhattak, majdnem mindenki változhatott valami lényegesben... velem ezek a másulások mintha az Örök Ugyanaz Dicséretét — ami nem dicskeresés! nem dicsekvés! —, igen, ezt váltanák ki. Keresem, mi az, ami ugyanaz... hát a fák, ugye, nem, azok pusztulnak... emlékszem, ilyen idő tájt, mint most van, szeptember (régi) eleje, teli zöldek voltak a lombok, nem szólva legalább három fáról, aki megvolt még akkor. Idevillognak olyan hajóoldalak, amelyek legföljebb sejlettek volna valaha; de ha valóban az „ugyanazt" keresem vissza, a gyerekkori őszökből egy-egy jó lógást, betegség után még... itt a fák alatt egy-egy lábadozás sétáját... vagy későbbi, egyetemista-korbeli délutánokat, szombatokat bármikor, nekirugaszkodásokat e Legszűkebb Terepről más új-fölfedezések felé, Orbán-hegy, Farkasrét s effélék... akkor megint semmi változás. Belül ez mind megvan, s néha, olykor fölöslegesen, megmagyarázhatatlanul is, ezek kezdtek hajtani, vonzani, s mentem, bár nem kellett volna talán annyira... ürügy akadt, ürügynél épp több... mi döntött? Hogy ez a Legszűkebb: dobbantódeszka is volt. Csak a nagyobb dobbantások nagy nehézségei ne volnának! Hanem itt is: jelzőnek megfelel a jelzés. Jelzések vagyunk; minek, ki olvassa, mikor, mit olvas ki belőle? Belőlem meg a környékemből, már ahogy elmondani bírom? Itt van ez: a futballozás. Lett volna, gimnázium-vég tájt, a tenisz. Neki is lódultam, irány a Pozsonyi út. Hanem hol kötöttem ki, a lógás jegyében, alig két-három hét múlva már? Szegényes szerelésem volt, tény, apámék erre nem áldozhattak annyit, mint amilyen sok a Balaton-vidék volt nekik, 1945-1952 között, azt két nyár híján rendre megkaptam, a szegény nagy nyarakat... nagy dolgokkal, valóban... magányosan is, nagyjából... íme...! Hatott? Szóval, nem károsítottam őket a tenisz-szerelésem pangatásával, ott a Várdombon, a Szabó Ilonka utca környékén. Nyitott ablakok harsogták a Vasas—Rapid meccset... lelkesen hallgattam, a Tour de France híreit olvastam sportlapunkból... legendák léteztek a számomra akkor, s mint a madár, hazahoztam őket, fészekre, legyen itt, ami fontos nekem. Hát mit csavarogjak vele, érte, nem igaz? A Lánchíd utcát képviseltem, amikor először szerepeltem a Rádióban. Mármint forma szerint ott; a gombfocizás Termeiben; még élt szegény Rendezőjük... de hát erről is eleget írtam, tény, hogy a csapat Angyalföldtől a Ferencvárosig bejárta Pestet, s nem szégyenre szerepeltünk. Közbeszólt, hogy valahogy mégis pontot kellett tenni az Egyetem végére; és a Pilinszky szóképeiről írandó magyar-nyelvtani-alibi-szakdolgozat (így nem kellett magyar nyelvtanból írásbelizni!) elvitte egy Budapest-bajnoki döntőm estéjét, éjét. Később már csak egyszer tértem vissza profi gombozónak, annál emlékezetesebben. Igazi — remélem, valóban igazi — irodalomtudományi szakdolgozóságom egyik fontos pontja meg, remélem, most jön: Szép Ernővel. Az Egyetem... hát igen, a legfőbb emlék róla: hogy innen jártam oda, és még volt 2-es autóbusz a Váci utcán... jól mondom, ugye? Meg kishajóátkelés, akkor nem állt még az Erzsébet híd. Aztán: a túlpart! Ültem itthon, írtam a prózát... verset akkoriban évente ha négyet-ötöt... írtam, írtam a sok prózát... akitől nyolcévesen gombozni megtanultam, prózát írt, s én, helyesírási hibákkal, mint anyám gyűjteményében most láttam nemrég, prózaíró voltam előbb, mintsem versíró. Néztem a túlpartot. De hát most, a foghíjas fasorral, úgy látom: így láttam... ami, nyilvánvaló, lehetetlenség. Mennyit is ér tehát más emlékeim pontossága?! Az Egyetem... Mekkora riadalom volt itt, anyámék „környékén". Madaram egyre diktál a vállamról... de ha effélét előrejeleztem volna szegényeimnek, még Poe hollójától is féltettek volna; mennyi mindentől nem féltettek közben, holott... Hát az elhatározásom itt „született", a Kioszk salakos gyepén, akkor épp nem volt kiterjedtebb a kertvendéglőrésze, hát elücsöröghettem ott, most vasanyagot raktároznak a patinás helyen; és olvastam Karinthy Frigyest, Kosztolányit... A legszűkebb környékhez tartozik két könyvtár is. Az egyik izgalmas átjáróházban, a Diadal moziéban... Esti átjárkálások, miért is? Sokszor másodlagos volt a hozadék, de, például a Váralja utca...! Fényei, sötétjei... később a gimnáziumot ezen az útvonalon közelítettem meg, a Petőfit! Ott loptam életem... azaz a Petőfipályázatra bedobandó, anyámék elől titkolt munkáimat... Mondom, a riadalmak sosem maradtak el. Ostromos gyerek voltam, nagyobb társam körbevonszolt-hurcolt a pincében, már a vészek múltán, szemem befogva, tapasztaltatott velem egy kis „kafkait"... A műfordításhoz kellett később? Hát az az alkony, az kéne nekem, mint pontos emlék, most... falfirka a mindig múlandó, mindig újjáalakuló, vakolt égen... Nincs meg. Címszó maradt. A másik könyvtár: Peez Samu kútjával szemközt...! Sok friss élmény is, mármint a környékről. De hadd maradjak a régmúltaknál. Hazatérések, zsákmányokkal, tizennégy-tizenhét évesen, az Alsó Rakparton (ha nem helyesen írtam...?! hát... szókép maradjon!) ...a Duna fémes színe, nyugodt felületek... végtelenség... feljebb a Lánchíd presszó terasza, rádiókból atlétikai Európa-bajnokság, itthon: egyedül, anyámék lent kávéznak valakikkel... furcsa a lakás, szorongató, pedig mennyire szerettem egymagam lenni itt, mégis... Eljött, minden ijesztegetéstől merőben függetlenül — nem kolompra, nem csengetésre, nem süket csend visszhangjaként, hanem „csak úgy" — az az érzés, hogy Valami Végtelennek a részei vagyunk, ami szorongat is... riaszt... ragaszkodó félelemmel tölt el, s ez önmagunkra is vonatkoztatandó. Igen? Ilyen tapasztalás volt ez? Ilyen csekély magányból lett? Mi van akkor azzal a másfél évvel, kérdezem magamat, tizennégy-évesen-tájt, ami egy képzelt dudoros betegség jegyében telt... s hogyan is telt annak a jegyében, a múlandóság félelmében, kamaszkori magányra kárhoztatva? Mert nem lehetett mondani... s a szív alatt, egy bal alsó bordán a púp mintha nőtt volna... és ,,a megbánás a félelem", új évadaival, nap s nap jött... itteni élmény ez is. Az, hogy én magam rontottam el valamit, amikor annyira ragaszkodtam egy és még egy és még egy naphoz... nem tudtam volna egyetlen napot se odaadni... és ennek nagy ára lesz, rettegtem. Aztán az egész: elmúlt, ahogy jött. Hogyan jön valami nagy dolog? Hogyan múlik el? Mi jelzi? Tudhatom-e? Tudhatjuk...?! (Néztem ki akkor is „ez ablakon"...) Valamiről akkor, ami jött, fontos volt s maradt, s tudom is, mikor, és nagyjából az is megvan, hogyan. Az idő: 1977 nyara. Az idő: rossz reggelem. Legszűkebb környék ez is, ezért írtam róla annyiszor? A „sóhaj": hogy-engem-minden-hagyna-végre-békén. A forrása: irodalom, Graham Greene könyve. De az élet nem intézhető el idézetekkel. Lentről közben rég szólt a hívó jel. Ez is olyasmi, hogy Graham Greene könyveinek világa, ugyanakkor, nem véletlenül volt oly közel hozzám sokáig. S aki szólt: egy madár volt a poros^ kihalt, szombat délelőtti utcáról, a járdaszegélyről. Oda pottyant. O volt a második madár így azon a nyáron, aki hozzánk akart kéredzkedni. Őt már vállaltuk is. Még őt sem tudtuk megmenteni. Három nap telt el vele... Flórival, aki most már, ahelyett, hogy élne, Nevezetes Madár. Bekerült könyvekbe; még másokéba is... idézetként. És úgy halt meg, hogy az ágyról, mely akkor nem ott volt, ahol a most tizenötük miatt átrendezett, szűkké vált — költözéssel miattuk, féltésük okán el nem hagyható — lakásban, s mégis így emlékszem rá! emlékek csalfasága? ám azt pontosan tudom, hogy úgy halt meg, hogy a környéket néztem „a feje fölött", a hajnal ragyogását... és az ő hangjait, erről is volt már szó, a hajnalt köszöntő madárcsipogásnak hittem... pedig a haláltusája volt. Ragyogó nap temettük el a parkban; és, mintha ő küldte volna — de engem is ő küldött, a Flórika, hogy kutassam át a környéket, mert tudom már, hogyan kell segíteni az ily rászorulón!! —, ott volt a Széchenyi Lánchíd tövében Szpéró, a mai Nagy Öreg Hölgy itt... és az egész életünket megváltoztatta. De ez már túlmutat a legszűkebb környék 48 évén... remélem, azzal is, hogy a háromdekásmadár-életkor végső határát éri el majd, s akkor sok-sok év tehető hozzá a meglévőkhöz, azaz... fájó, hogy már így sem olyan sok. Hát efféle dolgok környékeznek engem mindegyre; így írok s vagyok. így? Mit jelenthet ez a tetszetős meghatározás? Nem kedvelem az ilyen megállapításokat, hogy valaki „olyan lett, mint a kutyája" (a madarai stb., a környéke...!), és erőltetett, gondolom, az a levezetés is, hogy... igen, ezt itt most anyám születésnapján írom, az Övén, aki annyira elkerült erről a környékről, ahová engem hozott, és meghalt egy másik környék szomorú kórházában, amelyik előtt, véletlenül, elhaladtam ma; környékek tágabb sugárvilága...! Erőltetett levezetés, hogy anyám annyi mindent veszített: tizenhét évesen, estéről hajnalra, az édesanyját s a vele a kialakítható, „saját" sorsát (maradt háziasszony-jelölt); harminchat évesen — istenem, milyen fiatal volt! — az egészségét, az... de ilyet le se írjak... a könnyedségét, könnyebbségét... s közben elvesztette, még apám előtt, itt a környéken szintén, egy férjét... aztán elvesztette, hatvanhárom éves korában, a szabadságát... elvette tőle a kór, a kórház. Ezért ragaszkodnék annyira mindenhez, olyan „görcsösen" is? De hát fokozatok ezek, s nálam is megvoltak a fokozatai... nyolcévesen, tízévesen... S mégis, talán így élek és ebben, hogy itt vagyok, és mindezek szintén hozzájárulnak, hogy most ősszel, arra a két csavargó hétre sem tudok elszakadni... bármi fölösleges sok időt töltök aztán itt a környék kerülgetésével, látszólag — s vajon, csakugyan? — haszontalanul, tőlük is távol, tizenötüktől, akik — állítólag! és valóban is! — annyira ide kötnek... (Ám ez már nem okvetlenül a legszűkebbségek dialektikája.) 1986 nyara végén 32