Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Tandori Dezső: Legyszűkebb 48 évem története

TANDORI DEZSŐ LEGSZŰKEBB 48 ÉVEM KÖRNYÉKE Különösen ilyen ősz eleji reggeleken, ha rég oda is az évtizedekkel ezelőtti utca csendje, a félig Duna-part, félig Vár-töve, Lánchíd utcáé, főleg, mondom, efféle tiszta egű, tárolódó gesztenyelombos, „szerkezetes" levegőjű időkben hasonlít festményekre az a kép, mely a folyóval s a pesti parttal akár a szép tiszta, mosott ablaküvegen és a függöny szűrőjén át is fogad, ha leülök, például, mint most ezt írni itt, az írógépemhez, Claude Monet Louvre rakpartját és Pierre Auguste Renoir Pont des Arts..., híd-és-kupolás-Intézet-képét idézi a látvány, s bal felől ott is a könyv, a régi Skira, ma is őrizve elfogadható szélesvásznúságát a nagyobbfajta bélyegre emlékeztető nyomat, amiképpen a kinti környezet sem veszített alapvetően abból az állagából és minőségéből, az én szememben legalább, amit gyerekkoromban s utána is, néha zaklatottan bár, néha unottabban, de a megfrissülés lehetőségeit sosem vesztve, megszokhattam tőle. Tőle, mondom erről a Legszűkebb Környékről s Hely Szelleméről, mintha élő „személy" lenne; s valóban, alig is igényelek beszélgető társat, ha a most parkká szélesült utca-túlfélen is túlhaladva, a — sajnos a régi köves kitöltés helyett cementféle lapokkal erősített, talán vadgesztenyefarontó — villamossínekre kilépek, s a Kioszk felé nézve (nem annyira látványos rom azért az, a Várbazár se, mint hallani!) a fák és a már említett sínpárosok, a jobb felől megszökkenő kisebb facsoport társaságával együtt vagyok. Negyvennyolc éve, amikor a Sportkórházból, közelebbi szülőhelyemről hazahoztak, itt lakom egyvégtében, és élő lénynek azért érzem talán, valami önkivetítéssel, ezt a helyet — ha maga a lakásunk viszonylag szűk lett is, épp az élet teresebb kényelméhez s a munka összetettségéhez is, ismétlem —, mert az életem szervességét határozta meg a mindegyre-itt-maradás; ahogy például most aligha fogom élőben látni a Mone-t és a Renoir-t, meg még sok mindent, ami messze jobban érdekelne e kettőnél, mert (sajnos! a belső szervesség ezt határoztatja bennem) nem utazom, tizedik éve egyáltalán nem, megint ismétlek, sajnos túl szűk hazám is lett ez a némi városjáró sugarakkal azért, persze, tágított közvetlen környék; nem örvendhetek másképp annak a rakparti képpárosnak vagy londoniaknak és egyebeknek, csak a hasonlatok szent körén; igaz, Goethe szerint, amúgy joggal, minden: hasonlat; mert amiképp, úgy látszik, a környék s az én ragaszkodásom együttese kialakult, úgy aztán egyéb élőlényekkel — történetesen szárnyasokkal, történetesen három dekányiakkal, még kisebbekkel — szintén formálódott valami eredendőség; s ez nem enged. Ez nem enged, fűzöm tovább, elköltözni innen, fizikai nehézségekkel — az ő megszokásaik, az áthurcolkodás élő nehézségei stb. —, ez köt ide jobban is, mint kellene; ezért örülök kétszeresen, vagy nem tudom, miféle szorzattal kifejezhetően, hogy a nap süt, az ég olyan mosott, s el fogok lábalni délelőtt vagy kora délután, dolgokat intézendő, boldogan, „a városba", és nem leszek vele olyan nagyon boldog. Hát ennyit akkor az én idekötődésemről, először is, minden külön-jó „história" nélkül, bevezetőben. Mert a szervesség, akár egy külső-belső környéké, abban is benne van, hogy az ember, ha ír, nagyjából ugyanarról ír, amikor valami írandó ügye-vonulása nagyon erősen „van"; hát erről többször is írtam már, s nem tudom, mikor mit hagyok ki, másképp kanyarítva a szempontot, a hangsúlyt máshová rakva. História volt a végszó. Fölösleges elmondanom, hogy a háborút itt éltem át, s hogy ez a Várdomb alatt körülbelül mit jelentett, s hogy hat-hét évesen épp a legrosszabbkor, megedződések későbbi szempontjai szerint nem is a legrosszabbkor — micsoda szempontok, persze! — jött ez, meghatározó élményem maradt, s nincs szükségem sem az „érzékenység", sem az „elvonatkoztatás", sem a „vadságok" művészetben-divatos, mégsosem-látottságot vagy épp neo-ismétlést zengő új — „új"!? — változataira. Mindenkoriság élménye? Mit tudom én magam is akár a magam nagy szavait is! Elég ennyi: ha átmegyek itt az Alagúton, nekem az olyasmit jelenthet, mint Ottlik Gézának az Iskola a határon egyik alakjával tolmácsolt véleménye az uszodai szabad lépcsőválasztásról... a Lukács fürdő és ifjúkorom ott rótt, jellegtelen hosszai, túl messzi környék már, megmaradok a Vár aljánál... vagyis hogy mintha egy-a-végte nagyvakáció lenne, ha az ember maga — itt a kulcsszó, itt van jól az iménti! —, a maga céljára választhatja meg az útvonalat... vagyis nem iskolába megyek az Alagúton, hanem... bárhova. De így vagyok aztán a fölfedezéseim újabb rétegeivel is: gyümölcsösbolt... hamar úgy fest, hogy hűtlen lettem emitt-ott, pedig csak az „Alagút-jelenség" kezd érvényesülni. A nagy téli idők, a Lánchíd és az Erzsébet híd közti madáretetéssel, sok lengő pohárral a bokrokon, melyek lombjukkal e koszfehérségek praktikumát oly üdvvel rejtik tavasztól ősz végéig, a nagy téli etetések ez évig kivételt jelentettek; semmi hűtlenség nem volt, sőt...! Másrészt: a nálunk élő tizenöt madár közül mindössze egy (egyetlenegy! igaz, legöregebbikük) idevalósi, tehát Duna-parti, s ha összeszámolom, heten-nyolcan is lehetnének még innen... de ők nincsenek többé! A környék nem felel? Nem úgy, ahogy elgondolásaink erőltetnék. Ha már múzeumokról és városokról tágabb kört vonva esett szó: Hollandia is elképzelt ez-őszi úticéljaim közt szerepelt. Amiről eszembe jut: 1946-47 táján elmehettem volna... nem is cseregyereknek, hiszen onnét aligha személyesen hozta volna valaki társam a sajtot meg a csokoládét... hanem egy évre, Vöröskereszt-támogatottként, vagy micsoda, már nem is tudom. Emlékszem, anyámat az utolsó pillanatok egyikében vonszoltam ki a gyülekezőudvarról, még lajstromoztatás előtt. Ilyen határozott voltam mindig; bocsánat, semmi öngúny, igy, rugalmasan voltam, végső soron, határozott. Harminc év telt el aztán, hogy Amszterdam és környéke, legalább elvben, szóba került, s azóta újabb tíz. Egyelőre vettem egy totót az angol liga meccseivel, csináltam egy tízest, vesztettem egy százast, most vettem fele pénzért ugyanannyit... vagy ugyanannyiért felét...? Ezek NSZK-beli meccsek... Düsseldorf, nézem, igen rosszul áll. Kunstmuseum, Kunsthalle... környékén galériák... Túl nagy élmény volt (a házunk tetejének látvánnyal egybekötve, madarainknak füvet szedve) a galériabeii kiállítások valamelyike, a hetvenesek-nyolcvanasok fordulója táján? Nem tudom. Ma is csak a városbéli tágabb környékkel van bajom bármi ilyen elutazásnál... ahonnét még vissza lehetne fordulni a Tizenötökhöz, kinek egyike épp a vállamon, hogy ezt gépelem. Már fönn a levegőben, tudom, szárnyakat kapnék. Mindig csak a közbeeső idő, a hulladékszerű, az a nehéz; az állványzat, a váz... nem ezt írni bajos, hanem nyilván itt is a közbeeső 48 (év) állt megannyi részletből. A ház mögött mennyi délutánt végigfutballoztunk! Hogyan volt mindenre idő, kérdeztem gyakran. Most, hogy Szép Ernő verseinek, távolabbi körzetszomszédomnak „szótárát" összeállítani vállalom épp, s tudom, itt fogok hasalni legeslegközvetlenebb környékem szőnyegén, idevalósi madarammal a vállamon, és szétszórt kölesszemeket ropogtatva — a szőnyegről — másolgatom a szavakat, ahogyan a gombfocibajnokságokat is könyveltem és ellenőriztem, s mindez, statisztikák és kimutatások ily játékai... és ez lesz a 49. és az 50. év errefelé nekem, ha valami nagyon el nem kerget... most tehát újra azt érzem: van idő! Meg hogy semmi nem önmagában oly fontos. Öt-hat nap telt el e dolgozat első csekély része meg e sorok közt... régen nem vettem volna semmit ily ráérősre. Mi változott, kérdezem Tóth Árpád szavaival. Mi „omlott pár vonalnyit"? Mi épült följebb, hol, közém és mi közé? Ó, hát semmi, csak átveszek valami természetesebb ritmust, ahogyan az írógép kattogásáét — ki tudja?! — vállamon az egyik legfiatalabb madarunk, ahogy frittyeg, csekkeg és egyáltalán