Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Dr. Gerelyes Ede: A munkásosztály szerepe a városformálásban

TÖRTÉNELEM A Sugár út kiépítése rengeteg munkaalkalmat nyújtott, a míves munkák elkészítésének a lehetőségét adta, de a munkásság topográfiai elhelyezkedését nem érintette. Más a helyzet a Nagykörút esetében, amely létrejöttével óriási területen formálta át a város arculatát. Összekötött és ugyanakkor elválasztott, lakások tömegét biztosította, de inspirálta, kikényszerítette az ipari fejlődést, a munkásság topográfiai átrendeződését is. A Dunától keletre elindulva, a Lipótváros területén zajlott le ebből a szempontból a legnagyobb változás. A hagyományos város a mai Szabadság térig terjedt. Onnan üzemek, malmok sora váltotta egymást. A szerény, jellegtelen házakban munkások, alkalmazottak laktak. A körút kiépülésével az ipar és a kapcsolódó értéktelenebb lakóházak eltűnnek, északra húzódnak, a korábbi Lőportár-dűlő, Bikarét és Angyalföld területére. A Dunától a Nyugati pályaudvarig terjedően, a leendő körút helyén még egy ideig tartják magukat a malmok. A NAGYKÖRÚT ÖSSZEKÖTÖTT, UGYANAKKOR ELVÁLASZTOTT Az ipar, nevezetesen a gépgyárak, öntödék, kovácsolóüzemek a Váci útra, Lehel útra, illetve a köztes területekre települnek. Kialakul Angyalföld egységes arculata, gyárakkal, szerény házacskákkal, majd amikor az olcsó déli parcellázás elvonó hatása erősödik, 1880-ban, olcsó munkásbarakkok építését engedélyezi a főváros az angyalföldi gyárosok kérésére, miközben épülnek pompázatos világvárosi színvonalú főútvonalaink. (Erre a világvárosi színvonalra még visszatérünk.) így tehát kiépül a Váci úti iparvidék, de olyan sűrűséggel, hogy a századfordulóra az új üzemek kiszorulnak innen, északon, Újpesten találnak maguknak helyet. A körút építése nem határozza meg ennyire intenzíven a Józsefváros és a Ferencváros ipari arculatát, de segíti, szorgalmazza a keleti-déli irányú terjeszkedést. Ez a két terület falusiasabb jellegével már a korábbi városfejlődés során alkalmassá vált a kisjövedelmű rétegek befogadására. Innen kevésbé szorul ki a kisipar, s tovább élnek, sőt alakulnak középüzemek. Ipari fejlődésük intenzitása nem azonos az angyalföldivel. De ezek is a munkások és alkalmazottak életterei, természetesen a körúton túli részeken. A körút társadalmi „vízválasztóként" működik. A Közmunkák Tanácsának terveiből a dél-budai ipari negyed kiépítése elmarad. A körút építése a Boráros téren költségvetési fedezet hiányában évtizedekre megtorpan, s csak a híd megnyitása, Lágymányos rendezése után, századunk 30-as éveiben folytatódik. A körutat 1896. augusztus 31-én adta át ünnepélyesen a Közmunkák Tanácsa a fővárosnak. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, ez az új útvonal a nagypolgárságnak, a középrétegnek, értelmiségieknek, ügyvédeknek, orvosoknak, a modern nagyváros kulturális élete személyiségeinek épült elsősorban, s nem munkásoknak szánták. Más kérdés, hogy évtizedek múltán növekvő mértékben ők is helyet kapnak benne, főként az udvari, sötét lakásokban. A Nagykörút világvárosi színvonalú, egészséges környezet volt, főként szépen formált külső arculatában. Belül már más a helyzet; az utcai front világosabb, a kor színvonalához közel áll, sőt, lakásai gyorsan modernizálódnak, a századfordulóra fürdőszobával, szanitáris részekkel rendelkeznek. Az udvari frontok többsége — a lipótvárosi részek kevésbé — elmarad a kor európai színvonalától, elsősorban méretében és felszereltségében. A telkek kicsik, a házak szűkek, az udvarok néhol szinte csak szellőzőaknák. A W.C. a folyosó végén. A Közmunkák Tanácsa az épületek külső megjelenésénél még az irányadó tervezési stílust is megjelölte: a neoreneszánszot, de a fővárosi építési szabályok — szemben a nyugati fővárosok gyakorlatával — nem szabtak elegendő határt az építési spekulációknak. így született meg a súlyos terhű kettősség: a szép, hangulatos körút és a rossz, komfort nélküli lakások légiója. Mivel a körút hosszú évtizedekig építési például szolgált a Terézvárosban, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencvárosban, tehát olyan területeken, ahol munkások laktak, érdemes ennél a kérdésnél időznünk. A háztulajdonost irányító elv az volt: minél nagyobb a lakósűrűség, annál nagyobb a jövedelem. A tőlünk nyugatra eső fővárosokban ennyire szűk udvarok építését nem engedélyezték, mégis azt írja Mumford a városokról szóló könyvében, hogy a múlt század második felében „a polgárság új bérházai mély, levegőtlen udvarokra nyíltak!" Nézzük meg tehát e kérdés nemzetközi előzményeit. Talán a legkorábbi előképet New York a múlt század ötvenes éveiben épült házaiban találhatjuk meg. Ott akkor jótékonysági egyletek munkások és kisjövedelműek részére mintalakásokat építettek, olyan szobákkal, amelyekbe a fény csak egy külső szobára nyíló ablakból jutott el. Ezek a lakások oly primitívek és ócskák voltak, hogy a kísérlet igen gyorsan megbukott. Tíz évvel később ez a terv újjászületik. Georg Peabody is mintalakásokat épít, minden lakóhelyiséget valamelyes direkt fényhez juttat. Ezt a koncepciót átvette és lemásolta fél Európa. Ezekben a mintaházakban minimális volt a levegő, a fény és a szanitáció. Négy-öt emeletesek voltak, lakássűrűségük nem az emberi szükségleteknek, hanem az ingatlanáraknak felelt meg. Az egyes épületek udvarát kikövezték, az udvarból a gyerekeket kitiltották. Ez a rossz példa érvényesült Budapesten is. A kérdés magyar kutatója, Hanák Péter a közvetlen előzményeket Bécsben találta meg, ahol már a múlt század elején megjelent a nyitott külső folyosó, ezt hívták Pawlatschen-Hof építkezésnek. Úgy ítélem meg, hogy Budapesten Peabody stílusából és a Pawlatschen-Hof karakteréből egyaránt vettek át a bérházak és bérkaszárnyák építésekor. A körútképhez még tegyük hozzá azt is, hogy a mögöttes belső területeken, a mellékutcákban a bérházak nagyobb része nem követte a körútnak a Közmunkák Tanácsa által megszabott igényességét, a komfort még az utcai fronton is alacsonyabb szintű volt, mint a Nagykörúton. Napjaink fővárosának nem kis gondja ez az örökség. AZ ELSŐ MUNKÁSLAKÁS-MINTATELEP A modern fővárost megteremtő nagy építkezések százezreknek teremtettek fedelet a feje fölé, de a századfordulón már világos volt, hogy ez sem elég. Amellett ezek a lakások drágák is voltak a munkásság egy részének. Megkezdődött a már évtizedek óta esedékes telepszerű munkáslakás-építés. 1896-ban építtette fel a főváros az első mintatelepet a Soroksári út és a Kén utca sarkán. 1900 és 1910 között 9 ezer olcsó bérű lakás épült, de még mindig háromezer volt az albérlők és ágyrajárók száma a fővárosban. Már a múlt században megszületnek a vasutastelepek, a fővárosban és környékén földszintes, komfort nélküli, kertes, a falusihoz közelebb álló életmódot biztosító házakkal a vasutasoknak, emeletes, félkomfortos épületekkel a vasúti tisztviselőknek. De a nagyobb gyárak is építenek munkáskolóniákat, nem feltétlen a vasúti telepekhez hasonlót, hiszen többemeletes bérkaszárnyatípusokat is találunk közöttük. Mindezek ellenére a lakáskérdés megoldatlan szociális kérdés maradt. Nemcsak fővárosi és gyári, de nagy állami kísérletek is voltak a helyzet enyhítésére, Budapesten és vidéken valóságos „ipari mintafalvak" születtek, álljon itt példának a ma is létező, mára komfortosított Wekerle-telep. A Wekerle-telep azért is jó példa, mert hivatalos politikaként a városhatáron túlra helyez olyan lakótelepet, amely elsősorban fővárosi munkaerő-szükséglelet biztosít. A szomszédos Kispest viszont gyors fejlődésével, jelentős gyáriparával a gyáripar említett kiszorulását, a fejlődés súlypontjának a peremterületekre történő áthelyeződését igazolja. Ebben az esetben ugyan a fejlődés főként századunk első évtizedeire esik, hiszen az 1900-ban 9 ezer lakosú Kispest 1920-ban 42