Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - P. Szabó Ernő: Falkép az aulában

REJTETT KINCSEK Falkép az aulában Az eltelt huszonöt év tanulságait keresve, a Művészet című folyóirat 1970-ben körkérdéssel fordult néhány jelentős képzőművészünkhöz, közöttük Bernáth Aurélhoz. Az akkor hetvenöt éves művész szerint „...az eltelt 25 évből 15 év próbálkozásra, erőgyűjtésre és a hibák, a tévedések átlátására kellett. De a közvetlenül mögöttünk álló 10 évben egyszerre kinyíltak a lehetőségek, mégpedig olyanok, melyek egyrészt a nagyvonalú művészet megteremtését tették lehetővé, másrészt újraszülethetett az iparművészet is..." Az egyrészt és a másrészt ebben az esetben tulajdonképpen egyetlen dologra vonatkozik: a helyét, funkcióját, mondandóját tekintve közösségi művészetre, azokra a méretüket és mondandójukat tekintve nagyszabású alkotásokra, amelyeket nem az választ el egymástól, vagy éppenséggel nem az rokonit, hogy milyen technikával készültek, műfajilag hova sorolhatók, hanem kizárólag a minőség, a színvonal. Természetesen az évszámok nem fejezik ki pontosan a lényeget, hiszen 1960 után a művészet nem a gyors, hanem a lassú — számos ellentmondást felszínre vető — kibontakozás korszakát élte, s az igazán jelentős eredmények nem jelentkeztek azonnal. Másrészt abból a bizonyos tizenöt évből néhányat bátran elvehetünk, hiszen ezek nem pusztán a próbálkozások, hanem a valóban komoly elgondolások évei voltak — más kérdés, hogy a politikai fordulat miatt bizonyos tervek egyáltalán nem valósulhattak meg. Közvetlenül a felszabadulás után, 1945-48 között „a közösségi művészet" igézetében dolgoztak, szerveztek csoportokat, rendeztek kiállításokat a progresszív művészet legjobbai. Kétségtelenül rövid volt ez a korszak, s jó tízéves szünet után nem is igen lehetett már folytatni, hanem szinte elölről kellett kezdeni a munkát. 1960 után fokozatosan változott, egyre nyitottabb lett a művészetpolitika, ezzel párhuzamosan lassan formálódott a közönség