Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Földesi József: Szövőnő a címoldalról

nil. Ez volt a döntő, a mérvadó! S minél nagyobb volt a hitük, a lelkesedésük, annál nagyobb gyalázatot érdemelnek azok, akik ezzel visszaéltek. — Arca átforrósodik az indulattól. — Voltam országos értekezleten, ahol a sztahanovisták magukból kikelve követelték: ők ugyanolyan körülmények között akarnak dolgozni, mint mások, ne verjenek éket közéjük és munkástársaik közé. De, persze, addig-addig bizonygatták, míg sokan valóban elhitték: szükség van a szocializmus építését meggyorsító „húzóerőre", vagyis rájuk, a több száz százalékot teljesítő sztahanovistákra. Mint aki egy hosszú út végére ér, kissé kapkodva szedi a levegőt. De hamarosan ismét megnyugszik, derűs, mosolygós lesz az arca. Kimegy, lekapcsolja a rádiót. A családról, a környéken élő népes rokonságról váltunk néhány szót. — Valamikor ez a telek végig a nagyapámé volt, lehetett vagy 10-12 hold földje. De nagyanyám korán özvegységre jutott, harmincöt éves korában itt maradt hat gyerekkel. Majd a földet fölparcellázták, így minden gyerek, rokon itt építkezett. Nemcsak nagy, de jó família is a mienk; a lányok és asszonyok még nem is olyan régen bőszoknyás magyar népviseletben jártak. Mindig mindenki sokat dol-8 gozott: a parasztok állatokat tartottak, tehenet, lovat, baromfit, de aki az iparba ment, az sem hozott a családra szégyent. A férje kőműves, nekik, sajnos, nem lett gyerekük. — Talán azért is foglalkoztam mindig olyan szívesen a fiatalokkal — kapja föl a fejét hirtelen. — Sok szövőnőt tanítottam be, lehetnek vagy huszonötén, és mind jó szövők. Picit szigorú voltam hozzájuk, mert előfordult, hogy a figyelmük nem a munkára koncentrálódott. Ekkor azt mondtam: Édes fiam, engem is föltartasz, és te sem haladsz. Az én termelésem, az én pénzem is csökken, és te sem tanulsz meg rendesen dolgozni. Ehhez hozzá kell tenni, hogy amikor én bekerültem a gyárba, akkor külön foglalkozott velünk három régi szövőnő, volt egy iskola, és mi ott tanultunk. Később ezt megszüntették, ehelyett minden öregszövőhöz odaadtak egy fiatalt, és mi tanítottuk be őket. De ezért nem kaptunk semmit, ez nekünk kötelességünk volt. Aki igyekezett, azzal szívesen foglalkoztunk, de aki kijárt cigarettázni a vécére, annak megmondtuk: Ha ezért jöttél ide, fiam, én nem kínlódok veled, mert a vécében nem tanulod meg a szövészetet. Amikor rossz volt, szakadt a henger, akkor elnéztem, ha kimentek, mert láttam, hogy utána kicsit lehiggadtak. Bár ezt nem tudhatom pontosan, mert én sohasem cigarettáztam. Ez még olyan világ, gondolom magamban, ahol nem udvariatlanság valakivel a politikai nézeteiről, a meggyőződéséről beszélni, így aztán egyenesen megkérdezem: — Párttag? — Igen, az vagyok 1945-től. Először szocdem voltam, az egyesülés után pedig kommunista. Rákospalotán eléggé erős volt a Szociáldemokrata Párt, mégsem az agitáció hatására lettem párttag, hanem saját elhatározásomból. Azért kell belépni, gondoltam végig, hogy erősítsük a pártot, mert így segíthetjük jobban a munkásosztály boldogulását. Amíg dolgoztam, mindig pártbizalmi voltam. A Magyar Pamutipart nemhiába nevezték már a századforduló utáni évtizedekben vörös pamutnak, ez éreztette hatását 1956-ban is. Itt nemigen akart senki rendszerváltozást, mindenki a helyén maradt, még a munkástanácsban is a kommunisták voltak a mérvadók. Ezt erősíti meg Petereczné is: — Végig bejártam dolgozni, mint párttagot senki sem akart felelősségre vonni. A fotós kérésére az asztalra rakja kitüntetéseit. Csak most derül ki, hogy az 1956 utáni években legalább annyi elismerésben részesült, mint előtte. 1962-ben a személyzeti osztály felkérésére a leányszállón lett nevelőnő. Most is rendszeresen kap levelet az egykori lakóktól, akiknek az édesanyát igyekezett pótolni. Azt tartja: több családja van, mint bármelyik más anyának. — És, látja, mégis ott borultam ki — tartja maga elé a kezét, szinte könyörgőleg. — Tíz év után ott kellett hagynom a szállót, annyira lerobbantam idegileg. Mert tudja: az emberekkel sokkal nehezebb foglalkozni, mint a gépekkel. Mindig voltak néhányan, akikkel szép szóval sehogy sem lehetett egyetértésre jutni, én pedig szigorú vagyok ugyan, de gorombáskodni nem tudok. így aztán 1972-ben, amikor kijött a korkedvezmény a textilszakmára, én is nyugdíjba mentem. Azóta jól vagyok, eldolgozgatok a kertben, a ház körül. Ráckevén van egy kis víkendházunk, amit a férjem épített. Az egész nyarunkat ott töltjük, egy hónapban egyszer jövök csak haza, a nyugdíjamért. De a lábamból még mindig nem ment ki a szövöde. A napi 35-40 kilométeres gyaloglás a gépek között. Most is mindig csinálok valamit, nem tudok nyugodtan leülni, bennem van a mehetnék. Mintha valami távoli pontot keresne a szemével, valami fogódzót, ami segíti elrendezni a gondolatait. Merthogy gyerekfejjel lehetett álmodni a szövőgépekről, de miről álmodjon egy szövőnő a nyugdíj után? Aztán csak legyint egyet, mint aki nem is akar másra gondolni, mint amiben hitt. nA szövőirodában beszélgetünk öten: a csöndes, de annál szívé• lyesebb Jászai Gáspárné üzemvezető, a helyette is beszédes Lipták Jánosné technikus, az őszülő Horváth Sán-