Budapest, 1986. (24. évfolyam)
11. szám november - Földesi József: Szövőnő a címoldalról
dorné fűzőnő és két fiatal szövőnő. Az erősebb, magasabb Kolesánszki Gáborné, a vékony, törékeny Gonda Veronika. Egyedül Horváthné ismerte Peterecznét, aminek roppant egyszerű a magyarázata: Jászainé és Liptákné 1966-ban jött a Pamutiparba tanulónak, a két fiatal szövőnő pedig éppen az évben született. Talán tehetnének valamivel többet a gyárban azért, hogy a generációváltozások ellenére se felejtődjenek el a Peterecznék. Nem ismerjük egymást, így kissé nehézkesen indul a beszélgetés. Nézegetik Petereczné magammal hozott fényképét, hümmögnek hozzá, kérdezgetnek felőle, én pedig újra és újra elismétlem, hogy miért is jöttem hozzájuk. Hogy éppen az az időszak érdekelne, amit már ők éltek át, ami lényegében folytatása annak a munkának, amit Petereczné és az ő generációja végzett. Elsőként Liptákné vállalkozik rá, hogy elmondja tapasztalatait: — Amikor mi idejöttünk — int a szemével az üzemvezető felé —, még a régi gépekkel dolgoztunk, amit 1970-ben cseréltek ki a mostani automatákra. Egy-egy mester mellé tíz-tizenegy szövőt is beosztottak, s ha azok között akadt egy-két gyengébb, a többi könnyen kisegítette. Most öt szövőből van két gyenge, az ő rossz munkájukat már lehetetlen korrigálni. Próbálom pontosítani: Most tehát öt szövő jut egy mesterre? — Igen. A testesebb fiatal szövőnő közbeveti: — Most éppen kettő és fél. Úgy átlagban. Horváthné szövőből lett fűzőnő, de gyakran odaáll ma is a géphez. Pirospozsgás arca még színesebb lesz, amikor megszólal: — Régen hajtottunk egyszerre hatnyolc gépet, aztán tízet-tizenkettőt, most huszonnégyet. Jó, ezek korszerűbb masinák, de akkor is túlzás. Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt a mester, a művezető szent volt és sérthetetlen, ma viszont egyedül a szövőnőnek van igazán tekintélye. Hozzá igazodik minden és mindenki. Holott, szerintem, kisegítő személyzet nélkül ő sem létezhetne. 1959-ben kerültem a Pamutiparba, háromhónapos átképzés után. Akkor még annyi szövőnő volt, hogy rostálták a jelentkezőket, én is két hónapig vártam, míg rám került a sor. Pedig én nem voltam teljesen kezdő, nekünk volt otthon saját szövőgépünk — ma is megvan még —, azon én már tudtam dolgozni. Pár éve, ha odamentem a mesteremhez, hogy nem érzem jól magam, lecserélt, és tett a helyemre egy kisegítőt. Most viszont azt mondja, hogy azért csak próbáljak tovább dolgozni. Különösen a délutáni és az éjszakai műszakban áll sok gép, mert nincs akit odaállítsanak mellé. Visszakanyarodunk a szövőnők tekintélyéhez; úgy látszik, nagy hierarchiazavar lehet a textiliparban. — Emögött az is van — élénkül föl ismét Liptákné —, hogy ők kapják a legtöbb pénzt, többet, mint a fűzőnő, a mester vagy akár az üzemvezető. Van, aki azt mondja: itt vagyok negyven éve, mester vagyok, nélkülem nem menne a termelés, és a szövőnőm többet keres, mint én. De vehetjük akár az én példámat is. Szövő voltam, tanultam, technikus lettem, és most keresek havi 6600 forintot. Te mennyit vittél haza a múlt hónapban? — fordul Kolesánszkinéhoz. — Hétezret. — Az nem lehet. Mindennel együtt? — Igen. — Ez akkor kivétel. Most mennyi az órabéred? — Ötven forint. — És a magáé? — kérdezem Veronikától, a másik szövőnőtől. — Harmincnyolc. Gyorsan elmagyarázzák, hogy Veronika technikumba jár, tanul, most sokat van távol, ezért keres kevesebbet az átlagnál. Végül az üzemvezető zárja le a témát: — Nézze, mindig az kapja a legtöbbet, aki a legnélkülözhetetlenebb. Ez másutt is így van. Nálunk a szövőnők állnak a gépnél, ők vannak a legjobban leterhelve, belőlük van a legkevesebb, világos, hogy ők a mérvadók. Kényszerhelyzet ez, amibe hosszú évtizedek után jutott a textilipar. Kolesánszkiné vendéglátóipari szakközépiskolát végzett Nyíregyházán, utána kötött ki a textiliparban. Férje vasesztergályos, az Izzó lakótelepén laknak, egy családi házban együtt a szülőkkel. A tetőteret szeretnék beépíteni, arra gyűjtik a pénzt. — A tervrajzok már megvannak — neveti el magát kesernyésen. — Ha mást tanult, miért lett mégis szövő? Szép ovális arcát kerekre rajzolja a mosolygás. — Főleg a pénz miatt. Tizenhat évesen többet kerestem, mint az édesapám. Pontosan 4400 forintot. Persze, az az igazság, hogy közben a szakmát is megszerettem. Liptákné föláll az asztaltól, talán, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavának. — Tedd hozzá nyugodtan azt is, hogy megtaláltad itt a helyedet, beleilleszkedtél a kollektívába, idővel KISZ-bizalmi lettél, majd KISZ-titkár. Szóval jól érzed itt magadat. — Hogy lett KISZ-vezető? — Nem is tudom, lehet, hogy a nagy szám miatt. — Mibe tud beleszólni mint munkás, vagy akár mint KISZ-titkár? — Szerintem már azóta is sokat változott a helyzet, amióta itt vagyok. Lehet, hogy csak én kotyogok mindenbe bele, de úgy látom, hogy nálunk mindenki hozzászólhat mindenhez. Ha megoldható valami, akkor azon segítenek, ha pedig nem, megmondják, hogy miért nem. Végre az üzemvezető is oldottabb, derűsebb. — Addig döntéseket nem hoznak — mondja —, amíg a szakszervezeti bizalmiak jóvá nem hagyják. Ők pedig valóban a dolgozók véleményét képviselik. — Maga mit szól mindehhez? — próbálom ismét szóra bírni a hallgatag Veronikát. De ő csak megvonja a vállát. Majd ennyit mégis hozzáfűz: — A három műszak és a tanulás együtt nagyon sok nekem. Mindig fáradt vagyok, pedig nagyon szeretném befejezni a technikumot. — Én most iratkoztam be a közgazdasági technikumba — kapcsolódik gyorsan a témához agilisabb kolléganője. — Nem akarok elmenni innen, íróasztalhoz sem akarok ülni, csak tanulni szeretnék. Nagyon jó lenne leérettségizni. Bármikor közbejöhet valami, és akkor jó, ha van az embernek másik lehetősége is. Míg a többiek beszélnek, a szemem minduntalan Horváthnéra téved. Annyit már tudok róla, hogy mikor született, de azt nehezebb eldönteni, hogy az évei számához viszonyítva milyen? Idősebb-e vagy fiatalabb a koránál? A nehéz munka senki fölött sem múlik el nyomtalanul, meglátszik rajta is. Mindemellett mégis mennyi erő, frissesség van benne. Az ilyen típusra mondják: mindig van annyi ereje, amennyi a helytálláshoz kell — a családért, a gyerekéért, a feladatért, mindenért, ami az életévé vált. A kérdés is erről jut az eszembe: Mit jelent ez a gyár, az itt végzett munka? Hosszan gondolkozik, de aztán szabatosan, a hangsúlyra is ügyelve válaszol: — Amit mi csinálunk, az nemcsak nehéz, de ártalmas is. Az embernek kikészül a gyomra, az idegrendszere, hiszen nyugodtan aludni sem tud. A sok állástól tönkremegy a lába. Általában minden harmadik szövőnő — magamat is közéjük sorolom — magas vérnyomással küszködik, mert a három műszak miatt nem olyanok a napok, mint normális esetben. Éjszaka nem lehet úgy dolgozni, mint nappal, és nappal sem úgy aludni, mint éjjel. S ha még tudnék is nappal aludni, be kell vásárolni, meg kell főzni, takarítani kell, ahol gyerekek vannak, azokat is el kell látni; állítom, hogy a három műszakban dolgozó asszony három-négy óránál nem alszik többet az éjszakai műszak után. Egyszerűen nincs rá ideje. A másik: az ember nem tud elmenni moziba vagy színházba; a televízióműsort sem tudom soha normálisan végignézni, mert ha délelőttös vagyok, mire elkészülök otthon mindennel, örülök, ha lefekhetek, ha délutános vagyok, mire hazaérek, már nincs tévéműsor, az éjszakás héten pedig akkor indulok otthonról, amikor kezdődik a főműsor. Kérdezem én, mit lehet csinálni három műszak mellett? Azért huszonhét évet lehúztam három műszakban, de a mai fiatalok ezt már nem vállalják, és igazuk is van. Én legalábbis megértem őket. Jóval a délelőtti műszak után együtt jövünk ki a gyárból. Elgondolom: a majd száz éve épült műhelycsarnokok megálljt nem tűrő gépeinek hány munkásnő adta oda élete, fiatalsága, szépsége, asszonykora erejét, javát? Nézem beszélgető társaimat: vidámak, kigyógyíthatatlanok a tréfából, egymás ugratásából. Mintha a munkabéren túl, a nehéz sors ezt a törhetetlen életkedvet adta volna nekik jutalmul. 9