Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Molnár Gál Péter: Gyerekszobám a történelem

LEGSZŰKEBB HAZÁM MOLNÁR GÁL PÉTER Gyerekszobám a történelem Nekem volt gyerekszobám, csak a történelemre nézett az ablaka. Határvidéken nevelkedtem: a Tisza Kálmán téren. Két világ (a középosztály és a proletariátus) határmezeje volt ez a tér. Kistisztviselők és alkalmi munkások, nemzetközi sakknagymesterek és piaci trógerek, újságírók és bandazenészek éltek itt egymás mellett. Itt tanultam meg az osztályharcot. Nem a könyvekben állót, hanem a mindennapi osztályharcot, amiben egy jobb cipőnek, rendben tartott körmöknek, kifejezéseknek, osztályhatalma van. Harcot jelent. Rivalizálást. Dacot. Elkeseredést. A személyiség védelmét. A legmodernebb elvek szerint készültek gyerekkorom házai, az úgynevezett OTI-házak. A CIAM — a modern építészek nemzetközi szervezetének — tagjai tervezték (Fischer József, Ligeti Pál, Molnár Farkas és Preisich Gábor). Három nyolcemeletes ház volt: végiglaktam mindhármukat. Szellősek, célszerűek, egészségesek. A hetediken mosókonyhák, vasaló- és szárítóhelyiségek. Két emelet mélyen betonpincék lim-lomkamrának, később óvóhelynek. Minden emeleten jól záró szemétakna, hulladékát naponta szedték ki a pincéből. Korukat, még a mai kor építészetét is megelőzték ezek a jövőnek szólóan pedagogikus ajánlatú modern házak. Kísérleti életformájuk ígéretével többnyire értelmiségi lakókat vonzottak. A higiénikus jövő és a piszkos múlt határáról pillantottam szét a környező utcákra és a térre. Erkélyükről leláttam a Vay Ádám utcára: felülről szemlélhettem a proletariátus életformáját. Ha jobbra fordítottam a fejem: elláttam egészen a Tisza Kálmán térre. Napközben a bokrok közé vonult egy-egy sokszoknyás, körülnézett, terpeszbe állt, könnyített magán: alkonyattájt a padokon ülő párosok férfikezei elmerültek a szoknyák alatt, bugyit, harisnyatartót babráltak, ilyenkor hálószobaként használták a nappali kártyacsaták zöld asztalául szolgáló ülőalkalmatosságokat. Nemcsak vizelő városbalátogatók, gyors kielégülést keresők és futballmániákusok szállták meg a teret. Idejárt a történelem is. Akár a viccbéli zsidónak, aki az Osztrák-Magyar Monarchiába született bele, a magyar királyságban cseperedett fel, élt a polgári Csehszlovákiában, s jelenleg szovjet állampolgár, jóllehet el nem mozdult sosem Munkácsról: nekem is az ablak alá tolakodott a történelem. Keménykalapok, cilinderek, zsakettek, sötét gálaruhák. Valamely René Clair-film egyazon kaptafára szabott notabilitásaiként gyülekeztek a Tisza Kálmán téren az urak. Komoly előkelőségek, szociáldemokrata bajuszok, borotvált miniszteriálisok, díszmagyarosak. A Nemzeti Munkaalap nevében ifj. vitéz nagybányai Horthy Miklós, a polgári királyfi, a haditengerész trónörököse avatta fel a Munka szobrát. Bumfordi emlékmű volt ez, talapzatára hímezve a kormányzói dauphin neve és a kegyes intés: Becsüld a munkát! Apám hozzáfűzte rezignáltán: ...Ha adnak! Ezt a toldalékmondatot arra jártamban mindig hozzáolvastam a felirathoz, amit azután levakartak a Horthy-névvel együtt, a szobrot áttelepítették a tér középpontjából kissé taccsvonalra. Az új rendszernek is megfelelt a Munka szobra. Ott áll az még ma is, hacsak nyugdíjba nem ment. Nemcsak a könyveknek, a szobroknak és tereknek is van sorsuk. Változtatják a terek is a nevüket, akár emberek a nézetüket hatalmi hullámzásoknak megfelelően. A Tisza Kálmán tér ma a Köztársaságról van elnevezve. E büszke név felelet volt 1946-ban a Tisza gróf megvetett nevére, így, csereberélve politizálnak az utcatáblák. A teret korábban kevésbé politikusán hívták, de politika akkor is folyt rajta, mert ez sokáig nagyon politikus tér volt. Baromvásártérnek nevezték a 18. század végétől a múlt század közepéig. Meg Bauerns Marktnak, Szénapiacnak, Újvásártérnek, Fővásártérnek. Funkcióváltozásokról pletykálnak a névváltozások: mikor mit lehetett leginkább kapni, mikor kellett németül szólítani, mikor magyarul a teret. Legutoljára Lóvásártérnek hívták, de nemcsak lovakat kínáltak, hanem ruhaneműt és csizmát, sokféle óságot. Az építkezések lassan kiszorították a piacot. Összébb vonta magát az egykor oly hatalmas térség (hajdan elnyúlt egészen a mai Damjanich utcáig, másik oldalán meg magába foglalta a Teleki teret). Pollack Mihály tervei szerint a Lóvásártéren épült meg a város első gázgyára százharminc esztendeje. Megszűnte után épületében működött a Fővárosi Gázművek. És sokáig gáz volt ezen a téren. Itt gyűltek össze 1896. augusztus 22-én tömeggyűlésre a munkások, itt mondatott ki a szociáldemokrata párt megalakulása. Midőn a II. Internacionálé párizsi kongresszusa (1889) elhatározta a május elseje munkaszüneti-sztrájknappá való kikiáltását, már a rákövetkező évtől kezdve a Gázgyár előtt gyülekezett a szervezett munkásság, innen indult tüntetni a Városligetbe, végig a Rákóczi úton. Itt kiáltották ki a nagyüzemi munkások (1918. november elsején) a köztársaságot. Ennek emlékére nevezték el azután Köztársaság térnek. Nekem szülőföldem ez a tér. Nem az egész nyolcadik kerület, amit gyöngéden szeretek még erőszakkal elrondított állapotában is. Nem az egész kerület a szülőhazám, csak a Tisza Kálmán tér. A Mátyás tér nekem külföld volt mindig. Vad, fenyegető, áthatolhatatlan dzsungel, más színű bennszülöttekkel, akik gőgös kirekesztetettséggel támadóan óvták integritásukat. Vadságért persze a Tisza Kálmán tér sem ment a szomszédba. De mint tengerszegélyen a víz alatti áramlásokat, vakon kitanulhattam, a térnek melyik a szelídebb, melyik a haragosabb fertálya. Melyik karámját ajánlatos kikerülni. Hol számíthatok mosolyra, hol pofonokra. Kocsmák koszorúzták a teret. Nem kifőzések vagy kisvendéglők: minden sarkán bástyaként őrizte a térre bemenetet egy-egy szutykos szeszmérő helyiség. Mint hídpénzt, úgy kellett lefizetni bennük a beléptidíjat a térre. Körös-körül ivók. Talán a történelem enyhítésére. A történelemére, ami házhoz jött. Túloldalon, a tér Rákóczi úttal párhuzamos felén háromemeletes proliház állt. A homlokzat mögött szemérmetlenül nyitott gangok meredtek, korlátokon száradó szegényes ágyneműkkel és stoppolt gatyákkal, folyosón hajat tépő olaszos családi életekkel. Munkások jöttek, beállványozták, falakat húztak a homlokzatra. Kilakoltatták a prolikat. Beköltöztükkor az új lakók nagy piros zászlót engedtek le, lepelként terítve le az épület homlokzatát. Piros volt, közepén kerek fehér folt, benne horogkereszt. A Volksbund székháza lett a prolivárból. Első emeleti erkélyéről magát Hitlert is hallottam ordítva beszélni, jóllehet a vezér és kancellár nem járt Budapesten, de mit tegyek, ha boldog gyermekkorom emlékei mégis megbízhatóan őrzik képét. Valamelyik buzgó magyar dublőrével, bajuszepigonjával csalt meg a történelmi nagyokat személyesen ismerni vágyó gyermeteg sznobizmusom. Mindszenty hercegprímást azonban láttam. Ő avatta háború után a szomszéd utcában megnyíló Szent Zita kápolnát, ahová az ötvenes években mind többen és többen vonultak a húsvéti körmenetben. Addigra kevesebb lett a kocsma, de évről évre szaporább a kegyes érzés. 1945-ben kicserélték a szemközti házon a lobogót. Ez lett a Magyar Kommunista Párt székháza. Az erkélyről most is beszélt valaki, nem merem mondani a nevét. Növekedni kezdett a ház. Átterjedt a szomszédos épületre, kiköltöztették onnan is a családokat; párthelyiségek nyíltak ott is. Pontosabban: csukódtak, mert őrséget kapott az addig nyitott ház, szigorú és komor védelmet. Iskolába menet járdájára sem léphettünk. Kikerülendő volt. Szomszédságában megmaradt azonban a Luther utca sarkán a vidékiesen földszintes ház — ma színházi autóparkoló van a helyén — sarkán kocsmabejárattal. Hátitáskámmal a Bezerédy utcai elemibe tartva, itt láttam először meztelen női nemiszervet. Középkorú asszony tárta szétvetett lábbal a reggeli fény felé a járdán heverve fölhajtott szoknyával, teste mellé odavetve legyűrt barhentbugyija. Szemközt a Városi Színház épülete. Az oldalpáholyokhoz vezető oldalbejárat ajtaján szívdobogva kopogtattam, hogy megnyittasson nékem; barátságból beengedtek minden filmhez, némelyikhez többször is a páholynyitogató nénik. És megnéztem azt is, amikor kommunista ifik fáklyás tüntetést rendeztek a színház előtt az amerikai filmek ellen. A Városi volt ugyanis az amerikai film fellegvára, már a hirdetés szerint is. A kommunista Gáspár Margit és a kommunista Vas Zoltán megbízásából amerikai filmekkel kereste a pénzt a Székesfővárosnak. A kommunista fiatalok ledöntötték tehát a hirdetőoszlopokat. Leszaggatták a falragaszokat. 34