Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Fejes Endre: Levél a rokonnak

Máglyát raktak az amerikai reklámokból. Csak azért nem vallom meg, hogy dühödt autodafé-rakó voltam akkor magam is, mert nem emlékezem rá teljes bizonysággal, hogy így lett volna. Nem kizárt. De ha magam is örömujjongtam az imperializmusra mért Tisza Kálmán téri csapásunk erőfitogtatásán, közben biztosan sajnálkoztam, hogy elmulasztottam megnézni Spencer Tracy-vel a Dr. Jekly és Mr. Hyde-ot, lévén az fenntartva „Csak tizennyolc éven felülieknek". Militáns művelődéspolitika képében ekkor is házhoz jött a történelem. Meg akkor is, amikor a Csínom Palkó című operának álcázott operett díszbemutatóján 1948-ban a centenáriumi év utolsó hazafias felbuzdulásaként a théátre paré-ra érkező előkelőségek kocsikaravánját bámulhattam meg, utoljára azonosíthatva újságfényképekről ismert arcokat élőcsevegve színházba masírozó emberekkel. Egy részüket kivégezték azután. Fogkefe, fogkrém, szappan, váltás fehérnemű, hideg élelem. Álltunk éjjel a térre néző ablaknál. Rabomobilok az OTI-házak előtt. Szedték össze a szomszédainkat. Kéthly Anna Kari fivérét, Szakasits Tónit, aki sosem volt hajlandó levetni keménykalapját, azzal tréfálva meg, hogy oda van szögezve a fejére; Kőműves Józsefet, a Népszava főszerkesztőjét, a Scheiermann lányokat, szerkesztőségi titkárnőket, a Szociáldemokrata Párt vezető és kevésbé vezető embereit, a szocdem újság szerkesztőségének itt lakó tagjait. Álltunk az ablaknál. Azaz: csak én álltam. Figyelnem kellett, kiket vezetnek le a rabszállító kocsikhoz. Anyám ezalatt kitépte azokat a dedikált első oldalakat a könyvekből, amik házkutatásnál gyanúba keverhettek volna bennünket; eltépte a régi leveleket, és ledobta őket zacskóba csomagoltan a szemétaknába. Vártuk: mikor csöngetnek be hozzánk is. Nagyapámat szerencsére kivégezték a németek. Utcatábla, kórháznév lett belőle. Ekkoriban mindkettőt leverték és munkásárulóvá vált, de halott munkásárulóvá. Mi: kimaradtunk. A zárt autók barátainkkal eltűntek nyomtalanul. Csak bennem hagyott nyomot az éjszaka. Most persze azt kellene írnom: ez volt politikai eszmélésem éjjele. A szorongó félelmekkel átvirrasztott éjszakától kezdve másként gondolkoztam. Nem így történt. Tizenöt éves voltam, amikor már érett, politikus fő az ember. Másnap délután ugyanúgy elmentem zakatolni a Városi Színházhoz, mint annak előtte. „Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat..." — bömböltük naponta háromtól-hatig magánszorgalomból. Nekünk ez volt a délutáni zsúr, tánciskola, kamaszkorunk házibulija. De: polgárprüszköltető demonstráció is. Politikai színészi alakításunk. Szenvedélyes permanens forradalmunk. Polgárbosszantó ifjúkommunisták bosszantására ekkoriban ugrott le a színház tetejéről Pinocchio, a későbbi műugróbajnok, aki azután még egyszer kiugrott itt a téren, de akkor fegyverrel a kezében. Csak kinéztem az ablakon, és a nagyjátszótér porában puskásokat láttam hasalni. Fröcskölt a homok, sebesen szaladó golyónyomok verték föl a port. Az erő forrása láthatatlan volt, hangja kelepelt. Amikor a szaladó homoknyom a földön fekvő testhez ért, az megrándult, többet nem haladt előre a Köztársaság tér 27. felé. Alkonyatkor itt korzózott a fél város. Családok sétáltak erre gyerekestül, akár népligeti majálisra, úgy bámultak a járdán heverő tetemekre, a színház melletti fáról levágott, alsónadrágra vetkeztetett, akasztott katonára. Bokáig jártunk könyvben, papírban, pernyében, vérben. A téren buzgón fúrtak. Gödröt ástak az emberek. A járókelők egyike-másika hallani vélte a föld alatti börtön foglyainak segélykérő kopogtatását. Hiába mondtam, itt lakom születésemtől, láttam volna, ha börtönt süllyesztenek a föld alá; lehülyéztek. Elbizonytalanodtam. Talán különleges technológiával, titokban, a pártház pincéjéből mégis megépítették azt a börtönt. Mit lehet tudni?! Oly ingatagok az igazságok, az addig szilárdnak hitt dolgok. Nem tudható semmi biztosan. A nagyjátszótér és a kisjátszótér homokjában ezután tankok állomásoztak az ablakom alatt. Éjjel és nappal ott strázsáltak. Nem akadt többé dolguk; figyelmeztetésül vonultak ide a bokrok közé, a házak elé, a Ház elé. Egy nap — olyan hirtelen, amilyen váratlan jöttek — eltűntek. A kertészek betemették a hisztériafúrta gödröt, eltüntették a tankok otromba lépteinek nyomát. Virágokat ültettek. S egy új szobrot is. Az első nagygyűlést ismét itt tartották a téren. Marosán beszélt az erkélyről. Ezután a történelem elköltözött a térről. Mi is. FEJES ENDRE Levél a rokonnak Ezeket a sorokat neked írom, Rokon, aki megint szégyenkeztél miattam, mint ismeretségünk óta talán mindig. Ezúton kérem elnézésedet, és hidd el, én ártatlan vagyok. Ezt a levelet is azért írom, mert társaságban — nem illő mindenről beszélni. Úgy olvasd, mint egy utolsó — ígérem, és erre számíthatsz —, legutolsó beszélgetést... No, akkor kezdjük az elején. A sánta szabó úgy siklott át a halálba, mint tű a puha szöveten. Mikor a gázgyár delet dudált, szokása szerint ledőlt pihenni a díványra, és nem törődve a félig kész munkával, örökre elaludt. A felesége sokáig járt nesztelenül a szobában, hogy föl ne ébressze, és már a rongyszőnyegen állt a próbababa árnya, amikor észrevette a kék üvegszemeket. Bejöttek a szomszédok, és a nagy sírás, sápítozás közepette rólam mindenki elfeledkezett. Mire hazaértem a munkából, már elvitték az apámat. Csikorgó havon, szikrázó napsütésben, szánon toltuk a koporsót. Anyával megálltunk a gödör szélén, és rengeteg sok ember font széles koszorút körénk. Te is ott voltál, Rokon. Távolabb álltál Ilonka nénivel, és bizonytalanul szemlélted a gyászoló gyülekezetet. Láttam, hogy könnyeztél. Vegyesebb társaságot, szentigaz, nem látott még a rákoskeresztúri temető. Kocsmárosok, betörők, iparoslegények és utcalányok, szabadnapos rendőrök és pincérek, János bácsi, az utcaseprő, sőt, keménykalapban, cvikkeresen Hirschmayer úr is ott volt, a háztulajdonos. Búcsúzott a Tisza Kálmán tér. A „Jóbarátok asztaltársasága" lila szalagos koszorút hozott, és Sebők Antal asztalosmester mondta el a beszédet. Emlékszem, a temetés után, míg Ilonka néni anyámat vigasztalta, mi a varrógép mellett ültünk. — Dolgozz becsületesen — mondtad akkor. — És ha valami bajod van, fiam, tudod, hol lakom... Később második próbára kész szmokingodat, apám utolsó alkotását, becsomagoltam, és a búcsúzásnál száz pengőt dugtál a zsebembe. Mikor elmentetek, anyám nem akart lefeküdni, és én nem is erőltettem. Ültünk a sötét szobában, és hallgattuk Jancsit, a sündisznónkat, amint kemény körmével kopogva a padlón, kergette a svábbogarakat. Aztán fölkattintottam a villanyt, kikotortam Jancsit a szabászasztal alól, és kivágtam az ablakon. Anya egész napon át az ablak mellett ült, a tavasz is így találta. Bámulta az udvarban levő lutheránus templomot, és harangszóra hangtalanul sírt. Este pedig, az ágyban, vékony hangján Sződligetről mesélt nekem, ahol egyszer régen két hetet nyaralt. — Csupa virág volt a barackfa, és apád ingujjban ült és sört ivott... Este meg köveket dobáltunk a Dunába, és ő szivarra gyújtott, hogy a szúnyogokat elzavarja... Meg halat vett a halászoktól, és szatyorban hozta haza. Nagy hal volt, a szomszédoknak is adott belőle... Jó ember volt az apád... Ilyenkor a szeme mérhetetlen távolságba látott, és sovány, sápadt arca szelíden mosolygott. Az öreg orvos, aki megvizsgálta őt, környezetváltozást javasolt. Ekkor határoztam el, hogy beszélek Veled. Úgy gondoltam, Újpesten, a kertes villában anyám egy nyáron át elfér Nálatok. Egy vasárnap délután toppantam be. Az ebédlőben nagy és elegáns társaság ivott éppen az egészségetekre, és én megálltam a fal mellett. A zongorára állítottad a poharadat, hozzám siettél, és zavartan megcsókoltál. Aztán mosolyogva karon fogtál, és kivezettél a konyhába. — Valami baj van? — kérdezted aggódóan. — Nem, nincsen — mondtam. — Csak kijöttem... Akkor megsimítottad barátságosan a fejemet, és szóltál a cselédnek, hogy csomagoljon süteményt. 35