Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Müller Tibor: „Pesti parasztok vagyunk”

az körülbelül száz méter, ki tud végigkapálni vagy takarni felállás nélkül. Persze azért is, hogy a következő nap felfogadjanak bennünket. — Iskola? — Hat elemit végeztem odahaza. Szerencsére, nem kellett az iskolát messziről látogatni. Réde háromezer lakosával kiérdemelte az önálló tantestületet. — Gazdag vidék? — Hogyne. Akinek volt tulajdona, szőlője. Az jól fizetett. Ma is. A Szőlőskert Tsz igen vagyonos. A jövedelmet maguk termelik, de a nevet én adtam nekik. — És az Óbudának? — Annak is. Mert előtte E-gyetértés volt. De még a legjobb családon belül sincs mindig egyetértés. Hülye beszéd. A túlzásoktól mindig idegenkedtem. Itt, Óbudán rengeteg ember művelte a földet, verítékkel telepítették a szőlőt, kertészkedtek a Duna partján. Ez egy nagy közösség volt. Jó név az Óbuda. Kár, hogy csak inkább ez maradt fenn, s nem a régi, hangulatos környezet. — Túl sokat nem ismerhetett belőle. — Azért valamennyit. Negyvenöt után gyakran följártam. Barátaim laktak Csillaghegyen. A fiam oda is nősült. A rekonstrukció pedig már az én időmre esett. Tanácstag voltam, tanácsi bizottság elnöke, tehát a városfejlesztésnek nemcsak szemlélője, hanem részese is. — És nemcsak a harmadik kerületben. — Mi ezer szállal kötődünk a fővároshoz. Gondolja csak el. Évente másfél milliárd forintot termel a téesz, árbevételünk 1,7 milliárd. Egy-két éve még hét és fél ezer ember csinálta, ma alig vagyunk háromezren. Budapest megtizedelt bennünket ezer csábításával. Hálából etetjük a fővárost. Mi megvalósítottuk a teljes vertikumot. Vetünk, aratunk, feldolgozunk, csomagolunk és eladjuk a javakat. Idegenek nem rakhatnak rá az árura fölöslegesen költségeket és hasznot. Nem lesz kegyetlen ára az értékeknek, s jól jár a termelő, fogyasztó egyaránt. Nem kis tételekről van szó. Ma már nem szabad úgy nekiállni, hogy ott a föld, szánts, vessél. Az a helyes gyakorlat, hogy az ipari hátteret is megteremtsük. Tehát a gépeinket, eszközeinket magunk javítjuk, nem kell udvarolni valamelyik szerviznek, ugyan már hozza használható állapotba. De kellenek vegyszerek, berendezések, javítókapacitás, a tagoknak autójuk, tévéjük, rádiójuk, háztartási gépeik vannak, jobb ha ezeket nem kell elcipelni valamelyik iparoshoz. Megtérül a dolog. Időben és közérzetben is. Ez a dolog egyik része. A másik: a növénytermesztés, állattenyésztés mostanában nem különösebben jövedelmező. Kell tehát egy olyan ipari tevékenység, amelynek nyereségét bele lehet pumpálni a szükséges, de egyelőre veszteséges alaptevékenységbe. Kétszer kettő. Na most, nekünk különleges a helyzetünk. Pesti parasztok vagyunk. Ennek előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Hátránya, hogy sok dolga van a személyzeti osztálynak. Nálunk a munkakönyvet nem lehet kiolvasni, mert az esetek többségében nincs rá idő. Viszont olyan garantált piacunk, két és fél millió fogyasztónk, vevőnk van, akiknek nem lehet eleget termelni. Háromezer hektár földön gazdálkodunk. Attól a fizetéstől, amit ebből adhatnánk, a tagok rögtön világgá mennének. De... Eladunk 3000—4000 tonna őszibarackot, 140 tonna marhahúst, 5—6 millió liter tejet, tehát polgáronként több mint két litert, évente. 1200 tonna gabonát értékesítünk Budapesten. Saját tórendszerünkből 60—80 tonna halat fogunk ki, és viszünk döntően a Tolbuhin körúti csarnokba. Naponként több mint kétezer-ötszáz vágott baromfit szállítunk a boltjainkba. Több mint 60 üzletünk van Budapesten. A Lehel piac egyharmad része az Óbuda téeszé. De sorolhatnám még a virágot, a bort, a kerti növényt. Ha az Óbuda téesz lehúzná a rolót, Budapestnek kopogna a szeme. — És ha már arról esett szó, miféle a rokonság a téesz és a főváros között, több mint kétezer hobbitelket adtunk ki 25 éves bérleménybe a környéken. Jó levegő, szép környezet, kikapcsolódás. Tülekedtek érte az emberek. Talán soha annyi ellenségem nem támadt, mint ekkor. Mert csak Krisztus urunk tudott mindenkinek osztani három halból és egy kenyérből. — Sértés, ha azt mondom, jó kalmárok? — Egyáltalán nem. Ötszázmilló forintot kereskedünk évenként. De van autószervizünk, építőbrigádunk, és amikor a Rákóczi útról fel kellett szedni a síneket, egy éjszaka rám köszöntek a Szabadság-szálló, a mai Hungária előtt az emberek. Mi végeztük azt is, mint ahogy részt veszünk a műemlékvédelemben, rekonstrukciókban is. Vagyis, ha azt akarja kideríteni, mi köze egymáshoz egy mezőgazdasági üzemnek és egy nagyvárosnak, nincs nehéz dolga. Tevékenységünknek kilencven százaléka valamilyen módon Budapesttel kapcsolatos. Ebben benne van a kertépítés, közönségszolgálat egyaránt. — Nagyrédén született. Gyöngyös, a Mátraalja, Heves megye a szűkebb pátriája. Mégis kevesen mondhatják annyi joggal budapestinek magukat, mint Ön. — Utálom a nagy szavakat. Most mégsem tudok másként beszélni. Nálam ez valahogy úgy van, ahogyan a belső szervek működnek. A szívem — Budapest. De nem kevésbé létfontosságú a többi, a rédei gyomrom, a mátrai májam, az odavalósi vesém, epém, amik nélkül a szív se tud működni. Gyorsan írja le, még egyszer nem szeretném kimondani. — Miért, nem igaz? — Igaz. De olyan bombasztikusán hangzik. — Szégyenlős? — Na, én aztán nem. Ezt még az ellenségeim sem mondhatják rám. — Sokan vannak? — Fogalmam sincs. Nem tartom számon őket. És nem lehetnek túlságosan veszélyesek, ha ennyire nem érdekelnek. — Szóval a szív. Sok baja van vele? — Hát persze. Divatos betegség. De remélem, kitart, amíg élek. — Ez most komoly? — Annyira, hogy nyolc éve leszoktam a dohányzásról. — Egyszer csak eldobta? — Másként nem lehet. Ugyanúgy, mint most, három hete a 17