Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Müller Tibor: „Pesti parasztok vagyunk”

szeszes italról. S nem is kívánom. Eldöntöttem. — Ez így megy? — Ebben az évben december 31-ig egy nyeletet sem iszom. Meszesek a koszorúerek. — Ilyen fegyelmezett ember? — Hogy követeljem másoktól azt, ami nekem sincs? — Igaz. Sokan aggódnak magáért? — A szűkebb család — biztosan. Feleségem, fiam, lányom, három unokám, anyám, anyósom, vagyunk bőven. De nem hagyom magam elkényeztetni. Ritkán vagyok odahaza, ezért nem unnak meg, kitart a szeretet. — Felesége, fia, lánya mit csinál? — Az asszony nyugdíjas. A lányom a MALÉV Air Tourist vezetője, repülőmérnök. Moszkvában végzett. A fiam jogász. A televíziónál dolgozik jogtanácsosként. — Más világ. — így a jó. Nincsenek dinasztikus hajlamaim. Az unokám például bölcsész, utolsó éves. A kisebb autószerelő, a harmadik most lesz negyedikes. így vagyunk. — Most azért büszke? — Nem tagadom. Imádom őket. Jó csapat. — Akkor most mondok egy bűvszót: boksz. — Még az is lehet, hogy elragadtatom magam. A fene gondolta, hogy valaha ez lesz az életem. Hiszen atletizáltam fiatalon. Magasugró voltam. Aztán lövész. Nem is akármilyen. Még a válogatottságig is elvittem. Kétszer országos bajnok lettem kispuskával. De Gyöngyösön voltam tanácselnök, és ott hagyományai voltak a nehézatlétikának, birkózásnak, boksznak. A klub a helyi parasztgyerekekre épült. A virtusnak, a nekifeszülésnek, az erőnek itt vastag gyökerei voltak. Nem vonhattam ki magam belőle, és meg is szerettem ezt a férfias sportot. De mindez csak szó. Nem tudom igazán kifejezni, mit érzek a szorító mellett. Tudom, sokan durva, kegyetlen dolognak tartják, hogy két fiatal, mégha kesztyűvel is a kezén, püföli egymást, amíg valamelyik a padlóra kerül. így is lehet nézni a dolgot. Meg úgy is, hogy a szellem, a gyorsaság, az erő és akarat szabályok közé szorított küzdelme, amely becsületes formák és gondos előkészületek mellett tiszta versengést, férfias győzelmet eredményez. Nem szeretném most az ökölvívás apoteózisát megfogalmazni, megtették ezt már hál' istennek mások, avatottabbak, helyettem, de én annyi szépséget tudok benne fölfedezni, mint egyetlen más sportágban sem. — Van magában hév, tagadhatatlan. — És elszántság. Mert még akkor sem adtam föl, ahogy a jobbak a ringben teszik, amikor rászámoltak a magyar ökölvívásra. Nekem istenem a győzelem. Divatos szóval ma azt mondanák, győzelemre orientált ember vagyok. És ez vonzó. Elhitték nekem, hogy semmihez sem fogható ízei vannak a sikernek. Hogy ha egyszer belekóstol az ember, megmámorosodik tőle. így lett a gyöngyösi Zalka kétszeres országos bajnok. Egy kis vidéki klub, a nagy Honvéd, Újpest, Vasas előtt. Ez az ország történetében egyedülálló. — Mégis hűtlen lett a hevesiekhez. — Mert nem a színeknek fogadtam hűséget, hanem a sportnak. Attól nem szakadtam el a fővárosban sem. A sikerek annyira megbolondították, hogy itt is elvállaltam, felkérésre, most már nyolcadik éve az ökölvívó-szövetség elnöki tisztét. Persze az nem jött be, ami Gyöngyösön, hogy egy futballmérkőzésre elmentek nyolcszázán, a bokszra meg olykor tízezer ember is kíváncsi volt. Az Orczy-kertben néha tizenkétezer szurkoló is tolongott. — És mára mi maradt a sportból? — A világ. Mexikótól kezdve Tbilisziig. Ha tehetem, mindenhová elmegyek a válogatottal. Gyakorlatban pedig a vadászat. Negyvenegy éve hódolok neki. Minden szabad percemet erre áldozom. A baj csak az, hogy alig van ilyen. Pedig jól lövök. Telibe találom a tízes kört és a nagyvadat is. Ehhez nem kell szemüveg. Szerencsére távollátó vagyok. — Minden értelemben? — Azt hiszem. Bár már olyan nagyon messzire nem nézek. Szívesen megmondom, hogy sok dologban a leggyarlóbb emberi tulajdonság, a hiúság vezérelt. Annyi rátartiságnak minden emberben kell lenni, hogy törekedjen a sikerre. Hiszen az eredmények vonzanak, a kudarc taszít. Mindenki szereti, ha csodálják. Ha valaki elszánja magát, hogy mint a bulldog, belekapaszkodik, és nem engedi elráncigálni magától a győzelmet, az szárnyakat kap. A bukás viszont szárnyakat szeg. Mert minden apró eredmény hatványozódik az emberben. Új lendületet, új hitet, új erőket gyűjt. Ha megszokja, hogy bámuló szemek kísérik az útján, rákap, mint a kábítószerre. Nincs bódítóbb dolog, mint a siker. Főként, ha van benne kockázat, bátorság, valódi tett. A siker megnyugtat, elringat. — Utoljára 1953-ban voltam üdülni. Nem bírok ki két hetet egy helyen. Meg a kötöttséget sem. Hogy akkor egyek, amikor mondják. Az ilyesmi nem megy nekem. Nem az én egyéniségem. Nem tudok úgy pihenni, hogy semmit sem csinálok. — Érzem. Azt is, hogy már mennem kellene, mert várja valami fontosabb dolog, tudom, jár a motor a Volgában, s már régen túl vagyunk az előre kikalkulált időn. De izgat a megfejtés. Hogyan lesz egy napszámos, zsellér gyerekből, hat elemivel az ország egyik legeredményesebb gazdaságának vezetője? — Erre a kérdésre szinte kötelező érvénnyel el kellene kezdenem hímezni-hámozni, szerénykedni, szende pofákat vágni, így kívánja az illem, a bevett társadalmi formáció. Nem teszem. Nem is passzolna hozzám. Az Óbuda tizenkétmilliós vagyonnal rendelkezett, amikor több mint húsz éve idekerültem. És tizennégymillió volt az adóssága. Tehát mínusz kétmillióval „rendelkeztünk". Most másfél milliárd a pénzünk. Ezek tények. És vastagon benne vagyok. A hat elemit mondta. Hiányzik az iskola, tagadhatatlan. De van ellensúlyként óriási tapasztalat. Mindent megjártam, amit a földön megjárhat az ember. És megtanultam olvasni. Nemcsak a betűket, hanem a tanító, értelmes gondolatot is. Szakirodalmat. Rengeteg jó folyóirat, publikáció van. Közgazdaság, Gazdaság, Gazdálkodás, Társadalmi Szemle, amíg ki nem esik a kezemből, forgatom őket. Rengeteg okos ember adhat ötletet. Lehet, hogy a madárról beszél, de én már abból a lótenyésztésre kapok tippet. Olyan vagyok, mint Móricka, mindenről ugyanaz jut az eszembe. És mert van döntési jogom, meg is valósíthatom. Abban aztán valószínűleg a szerencse is közrejátszott, hogy amihez csak hozzáfogtam, összejött. De így forog a világ. Az elszántságot, a befektetést, a kutyahűséget, legalábbis hosszú távon, igazolják az eredmények. Én így élek. Nekem ez a tapasztalatom. Ha valaki úgy próbál központi figura lenni, hogy villog, hol ide megy, hol oda, betüremkedik a legkisebb résen is, de csak önmagát alapozza, és mögötte egy fuvallatra összeroppan minden — kis ember, kis élet. Elugrik egy autó elől, és lepotyognak a kitüntetései. Mindenféle dolgok vannak ebben a mai technikai csodavilágban. Néztem a Forma I-et. Nem tagadom, engem is elragadott a sebesség, a tömeg, a lóerők hisztériája. De azt is tudom, hogy beül a volán mögé bármilyen félpénzű fickó, ha jól veszi a kanyarokat, győz. A gép, a technikusok segítségével. Jó. Ez is fontos dolog. De én azt szeretem, ahol az emberé a döntő szerep. Ahol nem lehet turbókkal, szervókkal manipulálni. Ahol két ököl feszül egymásnak, aztán lássuk, kié a jobb lengő. Alighanem idejétmúlt figura vagyok. Úgy nőttem föl, hogy mindig tartoztam valamivel. És soha nem maradtam adós. A szavam annyit ért, amennyit tartalmazott. Csaknem negyven éve vagyok vezető ember. A tekintélyemet, az egyéniségem határozta meg. Ha nem volt nagy, vacak ember voltam. Ha tiszteltek, nem a hatalmamért tették. Ha szóba álltak velem, azért, mert érdemes volt. Ha valaki felelőtlenül ígérget, nagy hangja van, beszél a levegőbe, lehet akármilyen okos ember, lehet akár tíz diplomája, beszélhet öt nyelvet, de a szavára nem lehet adni. — Most hatvannégy éves. Meddig még ...? — A jövő év végéig megválasztottak elnöknek. Még egyszer nem jelöltetem magam. — És mi lesz utána? — Mit tudom én ... Hagyjon engem békén. MÜLLER TIBOR 18