Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Péter Katalin: A győzelem híre Európában

téka Pelle János hangsúlyozza: a társadalmi fejlődés megértéséhez, különböző irányzatainak elemzéséhez, az új típusú — szocialista — értelmiségszociológia megalapozásához alapvető az értelmiség különböző csoportjai eddigi — főként a két háború közötti — vizsgálatának újraértelmezése, magának az értelmiség fogalmának a mai körülményekre adaptálható meghatározása. A korábbi felosztásoktól eltérően ő a munkakör alapján differenciálja az értelmiségi réteget, amelyet alapvetően — de nem mereven — két csoportra oszt: a meglehetősen széles autonómiát biztosító foglalkozású diplomásokat autonóm értelmiséginek, az előírásokhoz, a szabályokhoz, a gyakorlati élethez jobban kényszeritetteket pedig kötött értelmiséginek nevezi. Az előbbiek java része Budapesten, az utóbbiak pedig elsősorban vidéken élnek, dolgoznak. Ennek ismert oka, hogy a „főváros biztosítja a társadalmi nyilvánosság fórumait, ugyanakkor korlátok közé szorítja a mindennapi nyilvánosságot", azaz a magánélet nem kerül kirakatba, mint például egy kisebb településen — ami adott helyzetben hátráltatja a szakmai sikereket is. A legtöbb országos hatókörű intézmény — kutatóintézet, tervezőintézet, szerkesztőség stb. — ugyancsak a fővárosban található, nem szólva a különmunka nagyobb lehetőségeiről, így a Budapest szó egyben kategóriát is jelöl, az elhelyezkedés netovábbját és egyben nehézségi fokát is. A tanulmányt érdekes elemzés egészíti ki a tömegtájékoztatásról, mint a társadalom láttatásának sajátosan értelmiségi optikájáról, a riport, a szociográfia, az interjú és a dokumentum-összeállítás valóságfeltáró szerepéről, amelyben Budapest — a már említett kulturális centrum szerepe miatt is — ugyancsak főszerepet játszik. (Magvető Kiadó) GYARMATI SZABÓ ÉVA 20. századi magyar festészet és szobrászat Mit lehet írni a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusáról? Megírhatjuk, hogy a főigazgató, Bereczky Loránd írta az előszót, s a főigazgatóhelyettes, Csorba Géza a bevezetést, mely tájékoztat a kiállítás történetéről is. Megírhatjuk, hogy Szinyei Merse Anna és Egry Margit szerkesztette a kötetet, összefogva harmincnál több szerző munkáját. Kötözködésből föltehetjük a kérdést: kell-e pici feketefehér reprodukció is arról a nyolcvan képről, amelyet színes táblán láthatunk? S megkérdhetjük, miért nem volt lehetőség az 1983 óta leadott kézirat egy-két módosítására, például Tornyai esetében, akinek több száz képe került elő az utóbbi időben? Csakhogy ez a könyv — hála a betűrendnek és az alapos életrajzoknak — nem csupán katalógus lett, hanem igen-igen elgondolkodtató olvasmány. Ahogy egymás mellé kerültek a 20. század alakjai! Nézzük csak: Aba-Novák Vilmos. Sikeres és virtuóz mester, a Horthy-korszakban nagy állami megbízatások elnyerője — ezek egy része ma mészréteg alatt lapul. Pedig nem volna minden tanulság nélkül való látni, miként hódolt az elismert művész a miniszternek, Hómannak. Aba-Novák után Ámos Imre következik, a munkaszolgálatos lapát vitéze, aki életében nemhogy díjakat, hanem egy használható műtermet sem kapott a sorstól. Az ábécé melléállítja feleségét, Anna Margitot, akit aztán végül is elért az elismerés. Hasonlóképp lassan tudta elfogadtatni magát a művészet bíráival Bálint Endre. 1948 és 1956 között visszavonult, nem voltak láthatók képei. Annál inkább Bán Béláé, aki kétszer is Munkácsy-díjas lett „szocreál" munkáiért. 56 után viszont elment Izraelbe absztrakt festőnek. Valószínűleg se a Kónyi elvtárs tanul jellegű képeket, se a kései absztraktakat nem gondolta egészen komolyan — de a könyvben látható 1945-ös képet még igen. Vagy itt van Basilides Barna: ő az 50-es években az ARTEX részére dolgozott. Feldolgozza-e majd a tudomány, mi készült külföldi piacra ezekben az években, és kik készítették? Azután az sem érdektelen, hogy ki maradt ki. Ék Sándorról a Galéria előző főigazgatója könyvet írt, s ,,a mi Sangánk"-ként említette. Most Egry után Endre Béla következik. Van ebben a válogatásmódban valami emberileg igazságtalan és tudományosan pontatlan. E festőt valóban túl nagyra értékelték a maga korában, de őszinte művész volt, jószándékú ember, lágyszívű professzor, és akárhogy is, nem helyes letagadni a hivatalos művészet egy egész korszakát. Lehet, hogy mai ízlésünknek nem felel meg, de volt. Egyszerűen álművészetnek minősíteni — áltudomány. Az olyan aránymódosítást, mint például Pátzay esetében — a rendezők az 1944 előtti Pátzayt tekintik kiállítandó szobrásznak —, már inkább meg tudom érteni. Azután lehet töprengeni azon is, ki magyar művész? Ha Mattis Teutsch János itt van — joggal —, akkor mit keresnek művei a Szépművészeti Múzeumban? Azért mert szülővárosa Romániában van, ettől ő még magyar! S ha a nagyon-párizsi Csáky József és Trauner Sándor itt látható, miért nincs itt Vásárhelyi Győző is? És így tovább — bizony, nagyon is izgalmas olvasmány ez a katalógus, és alaposan belevilágít a „20. századi magyar" dolgok (nemcsak a művészet) bonyolult kérdésébe. (KépzőművészetiKiadó) SZÉKELY ANDRÁS RÁTONYI RÓBERT Szeretném, ha nevetnének Rátonyi Róbert, a közismert táncos-komikus személye elválaszthatatlan az újabb kori hazai operettől, tágabban a zenés színháztól, még tágabban a könnyű műfajtól. Személyiségét, sajátos megjelenését a műfaj hagyományos közönsége kitartóan kedveli. Az emberek szeretnek nevetni, és ragaszkodnak ahhoz, akik rendszeresen megnevettetik őket. Rátonyi — mint annyi más színész — úgy látszik, nem elégedett meg a színpad tünékeny sikerével, maradandóbban, nyomtatásban is meg kívánta örökíteni színpadi énjét. Könyve afféle vegyes saláta: személyes élettörténetének, színészi pályafutásának emlékezetesebb epizódjai (1944-es bujkálása, tengerentúli előadókörútja, érdekesebb hazai haknijai) mellett helyet kap benne egy Zerkovitz Béla életéről szóló zenés tv-film forgatókönyve, színészanekdoták a hazai és a világszínpad múltjából és jelenéből, továbbá mindennapi életünk ellentmondásait kifigurázó konferansziészövegek tömkelege. A végeredmény, sajnos, csalódást kelt. Nem is csalódást — csömört. Nemcsak azért, mert így együtt túl sok ez, nemcsak azért, mert a személyes élményként előadott sztorik többsége bizony közönséges vándoranekdota vagy ismert szereplőkre, aktuális eseményekre alkalmazott szakállas — vagy legalábbis borostás — vicc; hiszen ez klasszikus konferansziéfogás, s a hatást az dönti el, mit mire és hogyan alkalmaz a konferanszié. Hanem azért, mert Rátonyi humora — írásban — többnyire felszínessé válik, hiszen helyzetkomikumra, szóviccre alapozott. Ez a színpadon, persze, lehet hatásos: részint mert kis adagokban, más műsorszámok közé illesztve kapjuk, részint mert felszínes voltát, gondolati igénytelenségét elfedi a mozgás, a zene, a látvány, a rá jellemző sodró, lüktető előadásmód — muszáj röhögnünk, hisz előnevet nekünk. Nyomtatásban azonban, a fogalmi műfaj közegében, ahol a szónak egyedül kell helytállnia magáért, ez a humor többnyire bizonyos bohóckodássá, mindenáron való jópofáskodássá silányul. A könyv 285. oldalán ez olvasható: „E-gyik ismert színészünk harsogó kacagással hallgatja egy másik művészünk ki nem fogyó vicces történeteit. Egy másik színész elhívja, és megkérdezi tőle: hogyan tudsz nevetni ezeken a hülyeségeken. Mire a színész tovább nevetve ezt mondja: — Muszáj nevetnem! Mert ha nem nevetek, azt hiszi, hogy nem értem, és még egyszer elmondja!!!..." És is szerettem volna nevetni, de... Remélem, a kiadó még egyszer nem adja ki... (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó) HÁZI ZSUZSA Társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon A közelmúltban jelent meg ez a könyv, amely nyílt szóval tárgyalja hazánk növekvő deviációs kérdéseit, és tudományos igénnyel kutatja a gyökereket is. Hazánk felnőtt lakosságát már huzamosabb ideje foglalkoztatja a társadalmi beilleszkedési zavarok mibenléte, orvoslása vagy szankcionálása. Mégis, valahogy nehezen igazodunk el, következésképpen e téren is bő teret kapnak a szélsőséges nézetek. Ez olykor érthető: a lakosság érzékenyen figyeli a nyugtalanító jelenségeket, ráérezve konfliktusgerjesztő folyamatokra, és nemegyszer 46