Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Péter Katalin: A győzelem híre Európában

teka A főváros irodalmából ajánljuk Buda visszafoglalása 1686 A Budapest Gyűjtemény 14 korabeli metszetének másolata „Idestova háromszáz éve annak, hogy Budavára török székvárosából ismét Magyarország központjává lett. Ez az esemény sok szempontból határkő történelmi fejlődésünkben. Jelképe annak az 1683-ban induló és 1699-ben záródó hadjáratsorozatnak, amely új utat nyitva a fejlődés előtt, másfél évszázados stagnálás után visszaemelte az országot Európa közösségébe. Amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének jelen képsorozatát közrebocsátja — írja előszavában a képek válogatója és szerkesztője, Faragó Tamás — emlékezni kíván az ostrom hőseire s — megbékélve a múlttal — a védők bátor, ám eredménytelen helytállására. Tisztelegni kívánunk egyúttal az előtt az Ausztriáig, Olaszországtól Skandináviáig szinte minden nemzetet felölelő összefogás előtt, mely a visszafoglaló sereg létrejöttéhez vezetett, s a hadjáratot európai üggyé, Budát pedig rövid időre a közfigyelem tárgyává tette. Ezért talál a képek lapozgatója francia, német, holland, olasz mesterekre az alkotók és külföldi kiadókra a képek forrásai között, összeállításunk azonban nemcsak a fentieket kívánta dokumentálni. Az események és a hozzájuk kapcsolódó kiemelkedő személyiségek képei mellett megpróbáltuk jelzésszerűen felvillantani a legfontosabb helyszíneket is, már amennyire ezt — mérhetetlen gazdagságú anyagból válogatva — lehetőségeink megengedték. Igyekeztünk általában egykorú forrásanyagot közreadni, azonban természetesen képeinkre bizonyos kritikával kell tekinteni. Nem biztos, hogy minden épület, minden öltözet, minden esemény ábrázolása utolsó részletéig valósághű; figyelembe kell vennünk az alkotók művészi szabadságát s azt, hogy többüknek ihletét másodkézből kapott információkra kellett alapoznia, nem mindannyiuk tudott eljutni a helyszínre. Együttesükben azonban — úgy hisszük — az események súlyát, hangulatát, arányait megfelelően tükrözik." Az első négy kép a visszavívás főszereplőit örökíti meg. Abdurrahman (Abdi), az utolsó budai basa, a vár parancsnoka, a török kori Buda utolsó védője, Lotharingiai Károly herceg, császári hadvezér, Buda visszafoglalója, Savoyai Eugen herceg, hadvezér, politikus, 1686-ban Buda ostrománál a bajorok mellé beosztott császári vezérőrnagy a lovasság élén, később főparancsnok, a visszafoglaló háború befejezője s végül Pálffy János Károly gróf, császári altábornagy, a magyar csapatok főparancsnoka képmását ábrázolják a metszetek. Az ötödik képen a török Buda látképe jelenik meg Pierre I. Avelin cím nélküli rézmetszetén. A hatodik Pest látképét ábrázolja észak felől hajóhíddal 1684-ben Gaspar Bouttas rézmetszetén, amely egy cím, megjelenési hely és idő nélküli holland és francia nyelvű város- és csataképgyűjteményben jelent meg az 1680-as évek vége felé. Pest és Buda látképét ábrázolja észak felől, nyitott hajóhíddal az 1684. évi váci csatát megörökítő metszet részletképe. Rendkívül mozgalmas, madártávlati képen ábrázolta a korabeli művész Buda 1684 nyarán vívott első ostroma eseményeit. Megörökíti a két várost, a császári seregek táborát, a dunai átkelést, a szembenálló csapatokat, s a látottakat ellátja részletes magyarázatokkal. Valószínűleg Jan van Vianen műve a következő, Buda a Duna felől című metszet, amely 1700-ban Amszterdamban látott napvilágot s Buda és Pest látképét ábrázolja az 1686. évi ostrom előtt. Ezt egy ismét mozgalmas, madártávlati kép követi, amely Buda és Pest alaprajzát ábrázolja az ostromművekkel, 1686-ban, s a látottakat szövegmagyarázatokkal is kiegészíti. Egy, az 1680-as évek végén Frankfurtban megjelent Buda-leírás illusztrációjaként jelent meg cím nélkül a válogatás következő darabja, amely a vár lövetését ábrázolja, s megörökíti a városrészek, a csapatok és az ütegek elhelyezkedését. Buda királyi fő- és székváros ostroma címet viseli Romeyn de Hooghe rézmetszete, a képsorozat talán legszebb darabja, amely röplapon jelent meg az eseményeket kommentáló szöveg kíséretében. Ez a mozgalmas kép a lőportorony 1686. július 22-i felrobbanását is ábrázolja. Buda elfoglalását örökíti meg a Teatro della guerra il turco... című, 1687-ben megjelent metszetgyűjtemény egyik szép lapja, amelynek címe: Az I. Lipót császár őcsászári felsége hadai által őszentsége, XI. Ince pápa szerencsés pápaságának X. évében, 1686. június 20-án ostromlott és 1686. szeptember 2-án elfoglalt Buda királyi város és vár, a magyar királyság fővárosának térképe és madártávlati képe. A sorozatot záró metszetlap a Duna melletti hadiút és a fontosabb hadi események helyszíneinek megörökítésével már az 1687. évi eszéki hadjárat csapatmozgásainak dokumentuma. A képválogatáshoz a metszetek címét és más adatait, forrásait, készítőit, lelőhelyét közlő s a képmagyarázatok fordítását is tartalmazó magyarázófüzetet mellékelt a sorozat közreadója: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. CSOMOR TIBOR PELLE JÁNOS A diplomák inflációja Aligha akad hazánkban értelmiségi, aki meglepődne Pelle János nemrégiben megjelent könyvének címén. A legtöbben ugyanis a saját bőrükön tapasztalják, hogy mit is jelent napjainkban — illetve mit nem jelent — a diploma, ha „túl sok" van belőle. Olyan téma áll a tanulmány középpontjában, amely a — mindenkori — társadalom fejlődésének egyik sarkköve: a tudás, a szellem átörökítője, továbbvivője, -fejlesztője, a diplomás ember, illetve helyzete és lehetőségei. „A témaválasztás nem véletlen: minden társadalomban az értelmiség reagál elsőnek a többi réteg és osztály problémáira... — írja a szerző —, tehát a róla készített fénykép egyszersmind a társadalmat is bemutatja." Szükséges ez a felvétel, hiszen „az értelmiség megismerése nélkül sohasem leszünk képesek kitörni a csábító, de a valóságtól elrugaszkodó ideák bűvköréből". Már az első lapokon rá kell döbbennünk: felületesen besulykolt vagy elavult, régi ismereteinket kell sutba dobni ahhoz, hogy a szerző nyomdokában maradhassunk. Például az a tétel, mely szerint egy társadalom annál fejlettebb, minél több magasan képzett szakembere van, csak a következő kiegészítéssel igaz: de létszámuk lehetőleg ne haladja meg a gazdasági fejlődéssel indokolható szintet. Ellenkező esetben megtorpanásokkal, esetenként visszalépésekkel kell számolnunk. Ez azonban — öröm vagy bosszúság? — tipikus társadalomfejlődési betegség: már ott tartunk, hogy arányaiban összehasonlíthatjuk szellemi dolgozóink számát több fejlett nyugat-európai országéval, de még nem érkeztünk el arra a szintre, hogy magasan kvalifikált szellemi dolgozóinkat a tehetségüket, képzettségüket legjobban igénylő munkaterületeken foglalkoztassuk. Egyáltalán: kik tartoznak a szellemi dolgozók körébe, és kik tekinthetők értelmiséginek? Mi a két fogalom közötti különbség? Pelle János végigvezet az átalakuló kategóriák történelmi útján, bemutatva fejlődésüket. „A két világháború között az összes keresők két százaléka sem végzett egyetemet, s az érettségi még az értelmiségi lét lényeges ismérve volt, amit például az is jelzett, hogy az érettségizett férfiak párbajképesek voltak, tartalékos tiszti rendfokozatot szerezhettek." Ma a józan ész — és a leíró szociológia — szerint a középszintű szellemi dolgozók körébe kellene sorolni őket, miként a felsőfokú végzettségűeket az értelmiségiek, a vezetők, az irányítók csoportjába. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb: a mindennapokban elsősorban a végzett munka és a fizetési besorolás dönti el a hovatartozást és nem a diploma. Világjelenség a közép- és felsőfokú képzés tömegessé válása. Magyarországon körülbelül egymillió szellemi dolgozót — alkalmazottat — tartanak nyilván a statisztikák, s ez a szám csaknem ötszöröse a felszabadulás előttinek. A munkásság után a legnépesebb dolgozói rétegről van szó. Ugrásszerűen megnőtt az egyetemet, főiskolát végzettek száma is, napjainkban már több mint háromszázezer diplomásunk van, tíz év alatt tíz százalék az emelkedés. Ilyan arányú továbbtanulás óhatatlanul túlképzéshez vezet, így tehát alulfoglalkoztatottsághoz és rejtett munkanélküliséghez is. A szerző lépésről lépésre mutatja be az egyetemi, főiskolai továbbtanulás útját, elemezve azokat a szociális, társadalmi okokat, amelyek konzerválják a kiválasztás esélyegyenlőtlenségét. „Nem engedhető meg, hogy kevesek számára az egyetemeken és főiskolákon szerzett diploma fedezetét jórészt a szellemi és anyagi örökség biztosítsa, míg a többiek gyenge szakmai felkészültsége és műveltsége kikezdi a diplomák értékét" — figyelmeztet a szerző. Szerinte változtatni csak akkor tudunk, ha álomkergetés helyett tudomásul vesszük a tényleges esélyegyenlőtlenséget, mert akkor legalább „korlátozott hatékonyságú intézményrendszert" lehetne működtetni az enyhítésére. 45