Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Wellmann Imre: A sok ostromot megszenvedett város

ürített és felgyújtott Pest megszállása után sikerült július 19-én a Vízivárost elfoglalni, 22-én pedig a szerdár seregét újra visszaverni. Közben megindult a rendszeres ostrom, a falak ágyúgolyókkal töretése és ostromárkok ásása útján való megközelítésük. A Vár 10-12 000 főnyi őrsége azonban keményen védekezett, s amikor a budai hegyeken föltűntek a fölmentő török sereg egységei, heves kirohanást intézve nagy pusztítást vitt véghez az ostromművekben, s ugyanakkor segédcsapatok is be tudtak jutni a falak mögé. A Vízivárosba kitörve élelemszállítmányra is sikerült szert tenniük a védőknek, s a bajorok október 4-i nagy rohamát ugyancsak kivédték. Az ostromlóknál a továbbiakban is több eredményt tudtak elérni a ki-kitörő védők s az ellátást veszélyeztető fölmentő hadak. így november elsején határozatba ment az ostrom abbahagyása. Pestet ezúttal a császáriak tették védhetetlenné, s égették föl az ott felejtett sebesültekkel együtt. A hadsereg letörve, betegségektől is súlyosan megtizedelten nagyrészt Magyarországon vonult téli szállásra, módfölött megterhelve, helyenként éhínség küszöbére juttatva vagy földönfutásba sodorva a lakosságot. De az 1684. esztendő erősödést is hozott. XI. Ince buzgalmának, anyagi támogatást is latba vetve, sikerült a törökellenes keresztény összefogást a protestánsok megnyerésével is új életre keltenie. Védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, a császáron és Lengyelországon kívül Velence csatlakozásával. S miután XIV. Lajost sikerül rábírni a fegyverszünetre, a Német Birodalom erejét a török elleni hadjáratra lehetett összpontosítani. így az 1686-i küzdelemre a császárság erején s a magyarokon kívül Európa legkülönbözőbb országaiból önkéntesek serege is fölsorakozott. Lotharingiai Károlynak nagynehezen sikerült elérnie, hogy I. Lipót Buda visszafoglalását tűzze a hadjárat fő céljául, a bajor választófejedelemnek azonban önálló parancsnokságot biztosított, ami az erők káros megosztásával járt együtt. A mintegy 77 000 főnyi főseregből 40 000 állt Károly herceg, 21 000 Miksa Emánuel vezetése alatt, s hozzájuk legalább ezernyi önkéntesen kívül részben az ostromló egységek mellé osztva, részben ezek hátvédjét biztosító külön egységekben 15 000 magyar csatlakozott. Közben a török sem maradt tétlen. Nemcsak az 1684-ben szenvedett sérüléseket hozta helyre Buda védőművein, hanem meg is erősítette ezeket, többek között bástyákkal erősített fallal biztosította a várbelieknek a Dunából vízzel való ellátását. A hadi- és élelmiszerekkel jól fölszerelt, mintegy 12 000 főre kiegészített várőrség élén jól kipróbált jó katona: Abdurrahmán pasa és helyettese: Iszmail pasa állt. S csakhamar kiderült, hogy nemcsak a tüzérségi harcokban tudják fölvenni a versenyt, de aknák és ellenaknák ásásában, irányításában és időzítésében határozott fölényben vannak. Az ostromlók is tanultak az 1684-i tapasztalatokból. Idejekorán hozzáfogtak a hadműveletekhez: miután már június 17-én megszállták a török által kiürített Pestet, gondoskodtak Buda teljes körülzárásáról. Miksa Emánuel, Lajos badeni őrgróffal az oldalán, a déli belső várat választotta támadásai célpontjául, s ennek megfelelően a Gellért-hegy táján helyezkedett el csapataival, Lotharingiai Károly pedig, akinek az északi rész megostromlása jutott, a Ferenc- és Mátyás-hegytől a Rózsadombig foglalt állást. A Várat körülvevő magaslatok legalkalmasabb pontjain, jól körülsáncolva, elhelyezték az ütegeket, s míg nappal az ágyúk törették a falakat, éjszakai munkával folyt az ostromárkok ásása. Mélyebbre és tágasabbra ásták az árkokat, mint két évvel előbb, zegzugos vonalban, hogy az ellenséges golyók végig ne pásztázhassák az ostromlókat, azután összekötötték őket a várfallal párhuzamos árkokkal, és jól körülsáncolt gyülekezőhelyeket is kialakítottak. A mozsarak és a tarackok pedig teknőszerű mélyedésekből ontották lövedékeiket a falakon túlra. Észak felől a Vízivárosnak nagyjából a Mártírok útja mentén haladó falán tört résen keresztül s a fal végét őrző Duna-parti rondella elfoglalásával június 24-én sikerült az Alsóváros birtokába jutni. S miután itt az ostromárkok a Várnak a Bécsi kaputól az északnyugati rondelláig terjedő fala és kisebb rondellái közelébe jutottak, az ágyúk pedig számottevő réseket ütöttek, bár azokat a védők karók és cölöpök sorával mindig hamarosan befoltozták, Károly herceg július 13-án elérkezettnek látta az időt ezek megrohamozására. A rohamoszlopok azonban a várbeliek elszánt és hatásos ellenállásába ütköztek. Azoknak, kik a sortüzet s a lándzsadöféseket kiállták, aknák robbantak a lábuk alatt, fejükre pedig tüzes szurokkoszorúk és lőporos zsákok özöne zúdult. A súlyos áldozatokat követelő roham sikertelen maradt. A Tabán felől a császáriaktól és szászoktól támogatott bajoroknak sikerült ugyan a déli várfal elé helyezett barbakánszerű rondella árkába befészkelni magukat, tovább azonban nem tudtak jutni; s miután ott mégis sikerült ágyútelepet felállítaniuk, azt a védők kitörésétől csak véres küzdelem árán tudták július 22-én megvédeni. S alighogy beszögezett ágyúikat újra működőképessé tették, irtózatos robbanás rázta meg Budát és környékét: az eget is elsötétítve, pontosan nem tudható okokból, a levegőbe röpült a törököknek a palotában őrzött hatalmas lőporraktára. A tőle nem távol tartózkodó várbeliek közül vagy 4000-en vesztek oda, de maga az erődítmény csupán a legnehezebben támadható dunai oldalán sérült meg valamennyire. Az ismételt fölszólítás, hogy Abdurrahmán szabad elvonulás föltételével adja fel a várat, eredménytelen maradt, a védők továbbra is szilárdan helytálltak. Miután Fra Angelo Gabriele Gautieri ferencesnek győri műhelyében előállított olthatatlan tüzes anyagával sikerült a déli rondellán felállított üteg elé épített erős török cölöpfalat lángra lobbantania, az északi oldalon pedig a várfal s főképp az északnyugati nagy üres rondella töretése eredményesen haladt előre, 27-én általános roham indult északról és délről egyszerre. Északon először a brandenburgiaknak sikerült a külső várfalra feljutniuk, legelsőnek egy soraikban harcoló győri hajdú tűzte ki a fal tetejére a magyar lobogót; azután a másik két rohamoszlop is befészkelte magát a várfalon és a rondellákon; előttük azonban mély és széles árok tátongott, rajta túl pedig két további fal meredezett. Délen a bajorok teljesen birtokukba vették a nagy rondellát, s behatoltak a nyugati zwingerbe. Ám az augusztus 3-án megismételt roham semmi lényeges előrehaladást nem hozott. S közben az ostromlóknak a fölmentő török sereg közeledése miatt körül kellett sáncolniuk táborukat, s aztán elkerülhetetlen lett, hogy megütközzenek a nagyvezér vagy 60 ezer főnyi seregével; augusztus 14-én azonban ennek a seregnek csak egy hadteste indított támadást, melyet a hátba támadott ostromlók visszavertek. A déli oldalon a bajorok elfoglalták az erős István-tornyot, és a palota keleti udvarában is állást foglaltak, de a Zsigmond és a Mátyás palotájának romjai mögül tüzelő török elől részben visszavonulásra kényszerültek. Az északnyugati rondella áthidalása, mellette a nyugati várfal töretése s az északi második fal előtti árok feltöltése viszont jól haladt előre, úgyhogy szeptember 2-ára ki lehetett tűzni a végső roham idejét. A védők erejének megosztására a keleti oldalon álroham indult, ugyanakkor délen több oldalról rohanták meg a védőket, északnyugaton pedig az árok betöltött részén, az áthidalt északnyugati rondellán s a hozzá nyugat felől csatlakozó várfal résén keresztül hatoltak előre a rohamoszlopok. Miután az utóbbi nyugatról oldalba fogta a második és a harmadik fal védőit, késhegyig menő közelharcra került sor. Ágyúk, kézi lőfegyverek elhallgattak, ember küzdött ember ellen, egy gomolyban. Torlaszok, házromok már nem segítették a védők ellenállását, a még harcolók élén elesett maga Abdurrahmán, mire a többiek nagyrészt a belső vár felé menekültek, ahol Iszmail még tartotta magát embereivel. De aztán üldözésnek, öldöklésnek egyszer csak vége szakadt, a palota romjai előtti térségre szorult védők, asszony és gyerek kegyelemre megadta magát. Vagy 6000 török esett fogságba, köztük Iszmail pasa is. A nagyvezér serege a Kamaraerdő tájáról tétlen tanúja volt Buda elestének. Egyelőre még csak holttestekkel borított, füstölgő romhalmaz volt, amit a hetvennyolc napi, súlyos veszteségekkel járó küzdelem eredményezett; még hosszú, kitartó erőfeszítésre volt szükség, hogy a pusztulás helyén új élet sarjadhasson. De az áldozat emberekben, anyagiakban nem volt hiába: Buda annyi várakozás után végre újra a keresztényeké lett, s ezzel alapjában rendült meg a török magyarországi hatalma. Az európai jelentőségű esemény hírét a világ számos országában örömujjongás, hálaadó ének és harangzúgás visszhangozta. 35