Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Thurzó Gábor: Belváros és vidéke

LEGSZŰKEBB HAZÁM THURZÓ GÁBOR Belváros és vidéke Reggel. Kinyitom a spalettát. Fából van ez a spaletta, több mint százesztendős, de nem vetemedett meg, időálló, mint a ház, ahol születtem és ahol azóta élek. Az emberélet felén jócskán túl, ugyanabban a szobában. Szerencsecsillagzat alatt születtem, sosem kellett elhagynom sem a szobát, sem a házat. Kinyitottam a spalettát. Szemben velem a miénkkel egykorú egyemeletes Winkle-ház, fölötte fukarul mért ég, egy tenyérnyi. Fényt, eget elrabol két sokemeletes szomszédja, két kissé nagyzoló bérpalota, erkélyekkel, faragott hatalmas mészkőrózsák az egyiken, szecessziós lila páva mozaikból a másikon. Szemben velem, sorra az üzletek. Kissé megváltoztak ugyan, de egy híján valamennyinek ugyanaz a rendeltetése, mint akár száz évvel ezelőtt. Csak éppen cégérüket cserélte ki az idő. És, persze, a történelem. Már nem a terebélyes, szakállas Zsiga néni, a hajdani balettpatkány, Gerard bohóc anyósa árulja a zöldséget, gyümölcsöt, hanem a Zöldért-vállalat egyik fiókja. Winkle Nándor képkeretező boltja helyére néhány házzal odébbról az éppoly nevezetes Géberth költözött. De hát képkeretező, aranyozó ő is. Valaha Balogh úr árult rövidárut, háztartási cikkeket — udvariasan a legjobb árut kínálva — ahol most a háztartási bolt van, időálló cipőpertlit nyilván ott is kaphatni, mint a hajdani Balogh úrnál. A karosszékben egy bugyor mosatnivaló, csak át kell mennem vele a túlsó oldalra: a „Kowald fest és tisztít" helyén a Patyolat 28-as számú felvevőhelye. Leviszem, várok, velem a kutyám — kezdődik a mindig izgatott reggeli séta. Amíg számba vesznek lepedőt, pizsamát, zsebkendőt, kinézek a kirakaton. Szemben velük a mi házunk, kétemeletesen, ahogy a híres Zitterbarth Mátyás építette valaha. Csak ott, a házunk földszintjén, szűnt meg mindenféle élet. A pékséget felszámolták, a cukrászat is megszűnt, most a volt üzletben, volt műhelyben nyilván csak egerek, svábbogarak lebzselnek, a liszt, a kenyér szagát nem söpri ki onnan semmi. De most is működik a patika, csak éppen nem Söffer úr méri már a gyógyszereket, keveri a kenőcsöket. És mellette órás van most is, szabóság a „finom szepességi vászonáruk" boltja helyén, de hát ez sem nagy változás. Elindulunk, a kutyám meg én, vezet a pórázon engem. Minden a régi helyén, csak, persze, icipici korrekcióval. Áll, szépen tatarozva, az Angolkisasszonyok temploma és zárdája is. A zárda lakályos otthona a „Vámos Ilona Ápolónő- és Szülésznőképző Iskola" növendékeinek. Egy-egy litánia után most is tömjénszag szökik ki az utcára, s akárcsak egykori műhelyünkben a liszt képzeletbeli illata, a zárda öblös kapualjára is ragadt még a hajdani tömjénből valami, és a kegyes, elholt angolkisasszonyok nyilván pirulva menekülnének, ha látnák kapuzárás előtt — csókokban — zokogva a búcsúzkodó ifjú bábákat s szerelmüket valahonnan egy messzi faluról, a szabadságos honvédokat. Ez a fél Váci utca még most is, akárcsak gyerekkoromban, valóságos kisváros, ahol minden egy ugrásra elérhető. Nincs gond semmire itt az Erzsébet-híd és a Nagycsarnok között, legfeljebb virágért kell a „fővárosba" menni — vagyis a Váci utca előkelő, bár foghíjas felére, mert megszűnt Reichard Alice, férjezett Spampinatóné üzlete, s helyét a Gelka foglalta. És, persze, a Sörház utcában már egy százada nem csapolnak hazai sört, de hogy nevét el ne veszítse: a kegyelet sörbárt nyittatott a sarkán, Wernesgrüner sört mérve. A Só utcában nem árulnak már sót, a Pintér közben hiába keresnénk pintéreket, a Molnár utcában bőven találhatunk, ha szükségünk van rá, kárpitosokat, molnárt azonban egyet sem. Gyere, kutyám! — mondom, nézzünk körül. Mi áll még? Mi változott meg? Az Újvárosháza mellett, vadregényes, fákkalbokrokkal benőtt kertecskében a parányi szerb templom, falához kőkerítéséhez támasztva régi sírkövek, sírkeresztek őriznek ismeretlen rác halottakat. Akad-e még hívője? Nemigen, hisz kevés környékünkön a szerb, bár valaha a mi háztömbünket szerbek lakták, már IV. Béla korában itt volt a rácváros, a mi házunk alaprajza most is ugyanaz, mint akkor, hány évszázaddal ezelőtt is? Ez a sűrű vadon kert, ez mindig rettegéssel töltött el — milyen különös világ lehetett itt, milyen különös szertartások! És ugyanez a gyerekfélelem, ha a Károlyi-palota magas kőkerítése mellett osontam el. Már itt is vagyunk — álljunk meg kutyám! Ma már semmi titok nincs, ami borzongasson: a metró felvonulási épületei, aknatornyok, munkássszállások, magas palánk kerítés. És már ott a hajdan kétes nevezetességű Magyar utca, rossz hírű házaival és rossz hírű leányaival. Meg kell állnunk az egyik előtt, ez a takaros „rossz ház" most agg színészek otthona, mögötte amennyi a városfalból megmaradt. Minden megvan, így vagy úgy, nem kell emlékek közt kutatni, hogy rátaláljak. És itt van — már kikanyarodtunk a Bástya és a Szerb utcából — a Duna, az ősi, a változhatatlan Duna. A Gellérthegy tornyosul a túlparton, a sziklafal, zegzugos utak sűrű fák közt, a Citadella, és ami új és más: a Szabadság-szobor. A gyerekkori húsvétok, a búcsú a Gellérthegyen, a rozzant kálvária, a kis, vörös fedelű templom, mennyit jártunk ott, mi gyerekek... És ott a tar Sas-hegy, megmásztuk azt is. De ezek a hegyek, ez már az én belvárosom vidéke. És milyen varázsos messzeségben volt a nádasban fuldokló Feneketlen-tó, vagy az Összekötő vasúti hid és a Műegyetem közt a festőpaletta alakú tavacska, nádasaival, apró, bozontos szigetecskéjével, horgászaival, akik alkonyatig várták a jószerencsét. Mi a híd másik oldalán, a tiszta vizű MUE-öbölben fürödtünk, gondozatlan, kövecsesgazos partján napoztunk, s ide eveztünk fel Budafokról, ahol másfél évtizeden át nyaraltunk. De Budafok már nem a belváros vidéke volt, hanem a külföld, idegen világ. Az én belvárosom — a hivatalosan belvárosnak nevezettnek a fele — és a vidéke. Gyerekkoromban nem kellett a „falakon túl" menni, minden, ami ezen a városmagon kívül volt — idegenség, a vidék. Néha portyára indultam, gyalog, szinte bűnösen lopakodva a Rákóczi út elejétől az Andrássy útig nyíló átjáró házakon. Vagy a messzi-messzi Boráros térre, a raktárak, gyáracskák, malmok különös tájékára. S mindig — ki tudja, miért? — bűntudatot éreztem, mintha megszöktem volna. Jó volt hazatérni, a meghittbe, a megszokottba, ahol semmi sem történt, ahol esténként a kapukba ültek a házmesternék, s ahol emlékezetem óta egyetlen rémisztő esemény történt: hat házzal tőlünk a vésztjósló nevű Oreskovics Bogumilné megölte Raffersberg Irmát, beágyazta a tetemet, s egy fél nyarat aludt a szegény vén varrólányon. Ez volt az egyetlen szenzáció, ott tolongtunk mi is a kíváncsiak közt, lesve a megbilincselt boszorkát. Ami más szenzáció volt, az már közös az egész várossal, az országgal. Hosszú ez a séta a mi utcáinkon, az emlékeimben. Haza kéne menni már. De előbb van még valami dolgom a Felszabadulás téren. Tétovázok — hol is a Felszabadulás tér, melyet korábban Apponyi térnek hívtak, a fehér szakállú konzervatív Apponyi Albertről, a mi kis belvárosunk állandó képviselőjéről elnevezve —, még régebben pedig Kígyó térnek. Elvész a tér a palánkok mögött. Egy pillantás valamelyik hasadékon — kivájva már a tér, a mélybe látni, látni ezt a megbolygatott szülőföldet, épül lármában, verejtékben a metró, az aluljárók titokzatos, innen még kiismerhetetlen hálózata. Csak gyorsan, el, vissza, mint hajdan, a gyerekkorban, amikor a belváros vidékére merészkedtem, kíváncsian és mindig félve. Ez a nap is elmúlt. Becsukom a spalettát. De még kinézek egy pillanatra — most is kint ülnek a langy estében, a kapu előtt, a házmesternék. Már kirekesztette a spaletta a világot — s most nem tudom: valóban ott ülnek-e még a házak előtt a házmesternék, vagy csak visszatévedtem a múltba? (1975) 27