Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Főldeák János: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Epreserdő Sokféle ars poeticát ismerünk, s ugyanazt a gondolatot is sokféleképpen lehet megfogalmazni. Az én célom tömören: a teremtő műszaki technikának, a Gépnek és a Gyárnak a szocializmusba illeszthető emberi és költői glorifikálása — szóljon a vers az Epreserdőről vagy a Csepeli Papírgyárról. így igyekszem a költészet egyetemességét tudatosan új költői mondandókkal is szélesíteni és gyarapítani. A ma költőinek az élet technikai és műszaki vívmányaival szembeni tartozásából akartam és akarok törleszteni. Mert én a költészetemben is mindig és változatlanul a realizmusra törekszem. Többre becsülöm a fegyelmezett értelmet a versben, mint az érzelmek oly gyakori absztrakciókba tévelygését. HOVÁ LETT az Epreserdő? Füst és pára, kósza felhő... Fáit angol bombák tépték s németek is fűrészelték, fázó nép is megrohanta: verte fejsze, csapta balta — hengerekként gurították, hasábba is hasogatták, asszony, gyerek ágát szedte, kiskocsikon húzták Pestre. Erzsébet is megvámolta, Kispestre se hordta szolga. Lőrincre is szegény vitte, Kőbányán is várta pince, nem maradt se ág, se cserje, de még susnya gyökerek se, csákányozták, nyűtték, ásták, mind egy szálig kiirtották. TÜZ LETT biz' az Epreserdő, füst és pára, kósza felhő... Tán térkép is őrzi néhány, emléknek meg néhány szép lány; közismert volt sok-sok bokra: vigyázott a csókolókra, puha füve mint a pamlag, jól esett a derekaknak ölelésnél, pihenéskor — szálloda is volt néhányszor: szerelmes pár, vagy csavargó itt nem félte, hol az ajtó... BE SAJNÁLLAK, Epreserdő! Most még jobban, hogy tavasz jő — Három város munkás népe ide járt ki vendégségbe; én is hányszor mulatoztam itt májusi majálisban, hány elvtárssal itt beszéltük meg lázadó szegénységünk... NEM TAGADOM: nekem fáj ma úgy nézni e fosztott tájra, hogy emlékem kedvesebbjét jövő napok, hetek lepjék, hogy pirosló szabadságunk napján többé sose lássunk — Ez a néhány gödör, árok meddig őrzi pusztulásod, mert a fű ha zöldül itt-ott, már csak sejteti a titkod... EMLÉK a Tolató büszke mozdonyának füttye, füstje: nem okozott riadalmat se nyúlnak, se madaraknak; emlék már a sok kis ösvény, lombok alá tévedő fény; emlék vagy már Epreserdő, fájó múlt, és nem jövendő; földúlt puszta városszélen, zöld foltocska vén térképen — múltad már csak szavakból van: emlék lettél hatvan sorban... Kéretlen tudósítás Erzsébeten új társas-lakóház épül, sarokra: három-emeletes, pompás épület. Szőke homokból szökken, magasodik. Oly lendületes, friss tempóban, hogy aki jártában eljut kedvenc utcánkban e sarokig szemét mereszti — annyira hihetetlen — csak áll percekig; csodálkozik. Bámulom én is. Szinte téglánként lessük, mint emelkednek föl a falak — zümmög és kattog a transzportőr motorja; be jó hallani, látni — s ni csak, itt van Kilián elvtárs is; soha jobbkor! (Kiderül: szabadságon vagyunk.) S mint Pesterzsébet hű fiaihoz illik, már hadakozunk, vitatkozunk; sorolom, hogy mit láttam a szomszédunkban, külföldön, mily szép épületek fájdították meg szívemet, s milyen áron építkeznek ott, s milyen remek ütemben, hogy mi is tanulhatnánk tőlük, Kilián elvtárs! — heveskedem. (Hadd tudja meg, ha költő vagyok is, gondom, hogy közös jövőnk vonzóbb legyen.) Nem marad adós: statisztikákat sorjáz, anyag-árakat és bér-arányt, házaink belső kivitelezésének minőségét, és munkás-hiányt — érvre érv csattan, s okokra konok tények, s villog az ideológia, párthatározat, törvény — egy népgyűlésnek is sok lenne meghallgatnia... Hogy a vitánkban végül is ki maradt győztes? Dicsérjük azt a harmadikat, ki mindnyájunkban él és gépeket tervez, gyárakat épít s új házakat;