Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Buza Péter: A Rakpiac fénykora

SAJDIK FERENC rajzai igencsak ritka virágból készült az aranyszürke fürtöket leszorító koszorú is. Nákó később kiköltözött az országból, ettől fogva millióit se itt költötte el. Ekkor merült föl az az ötlet, hogy a Nákó-házat alakítsák át országházzá. A javaslatot azonban a Közmunkatanács elvetette, mondván, hogy legalább kétszer ekkora terület kellene megfelelő méretű parlament építéséhez, s itt nincs hozzá elegendő hely. Különben se hatna méltósággal az ezen a telken elhelyezett országház — hangzott az ítélet — tekintettel arra, hogy a térnek ez a része a Lánchídnál két öllel mélyebben fekszik... Akkortájt, amikor felépült az új Parlament néhány száz méterrel feljebb, a Tömő téren, itt is új ház áll, a XX. század eleji ízlés jegyében fogant Greshampalota. Mellette pedig — két másik, klasszicista, Hild tervezte épületet falva fel — a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank székháza. A két, emiatt lebontásra ítélt palota közül az egyik — az, amelyik a Mérleg utca sarkán állt — Libasinszky Vince szabómesteré volt. Róla és családjáról lesz még szó, ha sétánk során a Városház utcához érünk. Tőle egy későbbi bolgár uralkodó — akkor még csak herceg — Koburg-Koháry Gothai Ferdinánd vásárolta meg. A József Attila utca sarkán pedig a Diana nevezetes épülete állt, a maga idején Pest legkorszerűbb fürdője, kulturált szórakozóhely, a közelben talált római szobortöredékekkel díszített előtérrel, kis kerttel, márványkádakkal, vendéglővel. A tér déli frontját lezáró épület homlokzatának kiképzése a Nemzeti Múzeuméra emlekeztetett — a Lloyd-palota, ugyanilyen rangú nevezetessége volt. Ma az Atrium-szálló magasodik a helyén. S ahol a Forum Hotel üvegpaneljein szikrázik a napfény, ott állt a Stein-ház, az öngyilkosok kedvelt trambulinja. Maga Nyáry Pál, Pest megye negyvennyolcas alispánja is ennek a bérháznak az udvarára vetette le magát, a halálba menekülve nyomasztó anyagi gondjai elől. Példáját sokan követték, divat lett itt véget vetni az életnek. Stein Nátán, a dúsgazdag gabonakereskedő — képtelen és mégis kézenfekvő ötlet, egyedülálló megoldás az építészet nemzetközi történetében — kénytelen volt az udvar fölé dróthálót feszíttetni, hogy valami módon útját állja a ház prosperitását romboló divat terjedésének. Később szálloda lett a Stein-házból, a Carlton, majd, a szomszédos Ritzcel egybenyitva, az emlékezetes Dunapalota. A bombázások a nyomát is eltörölték. A régi világból itt csak két épület maradt meg: az István főherceg szálló s a teret észak felől határoló Akadémia. Ez utóbbi az 1860-as évek elején épült. Adatai megtalálhatók minden útikönyvben. Egy dologról azonban nem szólnak a bédekkerek. S éppen mert a jó boráról is híres szálló az utcaszomszéd, ezúttal csak erről a nevezetességéről, az Akadémia pincéiről álljon itt valami. A mély építmény körbefut az egész épület alatt. Jó öt méter a föld alatti járatok, termek fülkék belmagassága. Csönd van odalenn, mélységes csönd. A vastag öles falak, a boltívek száraz némasága. A századfordulón a pincék jó részét egy borkereskedő bérelte, s két óriási betonhordót épített ide, egyben-egyben százezer liter fért el a részegítő italból. Csővezetékek húzódtak az úttest alatt, s ezeken keresztül töltötték be a hajón, szekéren érkező bort az üvegcsempékkel kifalazott hordókba. A bérlet 1920-ban lejárt, s ezután nem újították meg, de szerencsére — nem volt ugyanis lebontásukra pénze az Akadémiának, a föld alatti óriás hordók megmaradtak. Ezekben a bombabiztos üregekben vészelték át a testület féltett ereklyéi az ostrom hónapjait, ide menekítették a becses kéziratokat, ritka kódexeket, értékes festményeket, a Széchenyi emlékszoba bútorait s más műkincseket. S ha már az üregeknél tartunk, volt itt a téren még egy belőlük, amit csak azért ástak ki, hogy betemessék. Őseink a mindenkori királyválasztás fontos helyszíneként tartották számon az úgynevezett koronázási dombot, s Ferenc József sem úszta meg a tisztességet, neki is fel kellett lovagolnia egy földhalom tetejére, hogy Szent István kardjával a négy égtáj felé suhintva megfogadja: bármerről is jöjjön ellenség, megoltalmazza az országot. 1867-ben, amikor világossá vált, hogy a nemzet kiegyezik az uralkodóval, s előbb vagy utóbb fejére teszi a Szent István koronáját, a ceremónia megszervezőinek nagyszerű ötlete támadt. A koronázási halmot ide, a Rakpiacra — azaz a Roosevelt térre — kell összehordani, lévén ez a legszebb része Pestnek. S ne közönséges földből, hanem a történelmi emlékhelyek rögeiből épüljön föl a dombocska. így is történt. Ferenc József egy olyan halomra rúgatott fel — miközben a szépen felcicomázott Lloyd erkélyén álló sokaság szorgosan látcsövezte a produkciót —, amelynek földjét a vármegyék szállították a helyszínre. Egy szekérderéknyit küldött Baranya: Mohács vidékéről. Bereg pedig onnan, ahol „őseink első bejövetelök alkalmával Álmos fejedelemmel megállapodásukat tartották." Heves Aba Sámuel sírhelyéről kapart össze egy kosárnyi rögöt, és így tovább. Eddig rendben is volna a dolog, de hát az ünnepnapok szükségképpen elmúltak, s hamar kiderült, hogy a híd tengelyében álló domb zavarja a közlekedést, a tér rendezését. Igenám! De mi legyen vele? Szent föld, kétszeresen is az: emlékhelyek földje, a király lovának lába is tapodta... Pontosan tíz esztendeig tartott, amíg tanácsos uraimék kiokumulálták a megfelelő megoldást. — Ássuk el itt a téren az egészet! — kiáltott fel egy okos ember, s erre mindenki rábólintott. Jó nagy likat mélyítettek hát a domb mellett a kubikusok, a kiásott földet elvitték erre-arra, ahol feltöltéshez hasznát látták, s szépen belapátolták a szent rögöket a gödörbe. Aki ma a tér közepén lévő parkocska földjét tapossa, egyszerre járhat a történelmi Magyarország minden megyéjében s azoknak is legemlékezetesebb helyein. Ez pedig megér néhány lépésnyi kitérőt... DR. BUZA PÉTER 26