Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - S. Nagy Anikó: Izmaikat Brázay sósborszesszel frissítik

embernek nem. Hogy tizenhat esztendő múltán némileg megkérgesedett a szíve, az, sajnos, csak a műjégpálya műszaki állapotának számlájára írható. Gébért igazgató immáron másfél évtizede kér, könyörög, esdekel. A sajtónak, rádiónak és tévének igaz barátja, de az elmúlt években odáig jutott elkeseredésében, hogy a következőket mondta egy sajtótájékoztatón: „Kérem, kedves barátaim, vegyék elő tavalyi, tavalyelőtti írásaikat, és változtatás nélkül adják a nyomdába. Én ugyanis képtelen vagyok újat mondani, a helyzet változatlan, siralmas!" Majd hozzátette: „A műjégpálya végnapjait éli!" Igen ám, de a pálya azért minden év novemberében kinyitott, és az OTSH illetékesei nem akarták tudomásul venni a jajveszékelést. Inkább minden évben előkapartak néhány millió forintot a karbantartásra, a felújítást elodázták. Érdemes lenne egyszer összeadni, hány millió forint ment így veszendőbe. A pályának két katasztrofális pontja: a gépház és a csőszerkezet. Ez utóbbit hiába cserélték évről évre rendszeresen, a tavaszi átállás, az az igény, hogy tavasztól őszig a tó a csónakázóké, betette a kaput a csöveknek. Sorbanállás, állandó zsúfoltság jellemezte a pályát az elmúlt években. Nemegyszer rendőröknek kellett megfékezniük a tömeget, magyarázni a magyarázhatatlant: egy, csak egy pálya van ebben a kétmilliós városban, tessék türelmesnek lenni! Adott a jégfelület, adott az épület, a falakat sajnos képtelenség odébb tolni. Régebbi számítások szerint egyszerre 2500-an tudnak viszonylag kényelmesen korizni, az öltözőkben pedig háromezer fogas áll a vendégek rendelkezésére. A számításokat a gyakorlat azonban mindig felrúgta, s többször is be kellett engedni 4 ezer látogatót. Idén 45 milliót költenek a rekonstrukcióra, 1987-ben 65 milliót, a további 30 millió 1988-ra marad. Bizonyára szép és modern lesz a pálya, ám hiba lenne abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy a jégfelület viszonylagos növelésével teljesen megszűnnek a gondok. Ha Budapesten, elsősorban Budán és valamelyik peremkerületben az elkövetkező években nem épül új műjégpálya, itt még hosszabbak lesznek a sorok. Tulajdonképpen kínálkozna lehetőség a nagyobb méretű bővítésre, ehhez azonban újabb gépházat kellene létesíteni, valamint újabb öltözőket építeni. Ez utóbbinak megfelelne a Vajdahunyad-vár, ha a főváros vezetői bölcs belátással erre jóváhagyásukat adnák. Végül, de nem utolsósorban, jó lenne végre eldönteni, hogy a műjégpálya épülete műemléknek számít-e vagy sem. Sokan ugyanis úgy vélekednek, hogy feltétlenül az, ám egyetlen nyilvántartásban sem szerepel, s még a műemlék jellegét sem sikerült felfedezni a rendelkezésre álló irattárban. Ha egyszer mégis annak ítéltetik, valószínűleg minden budapesti véleményével találkozik a döntés. Történelmi múltunk egy darabja, igaz, a sikamlósabbak közül való. PETHES SÁNDOR Izmaikat Brázay sósborszesszel frissítik A MAGYAR KERESKEDELEM SZÁZADUNK ELSŐ FELÉBEN Színes plakátok, Stollwerck-automata, reklámszobor az 1900-as évekből. Reklámtárgyak, emlékérmek és plakettek, a tablókon virágmintás tapéta. Nosztalgia a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban? Nem. A 19. század kereskedelemtörténeti bemutatását új állandó kiállítás váltotta fel ,,A magyar kereskedelem századunk első felében" címmel. A gazdaságtörténeti szempontból is izgalmas korszak sokat mond a közelmúlt története iránt fogékony embernek. Közelsége az idősebb generációban emlékeket ébreszt. A huszadik századot már csaknem ,,kinőtt" látogatót a századelő üzenete fogadja Földes Imre Didó arckrémet reklámozó plakátján: „Rohanjunk a rohanó időkkel." Már akkor is?... 22