Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Pethes Sándor: Városligeti telek és jegek

dett. A szabályok ugyanis egyértelműen kimondták, hogy a versenyzőknek párban kell futniuk, ám a városligeti pálya ehhez keskeny volt. így először egyenként indították a versenyzőket. A legjobb időt a norvég Naes Alfréd érte el. Következett a döntő. Nagy meglepetésre a norvég versenyző a szabálykönyvet lobogtatva követelte, hogy ezúttal párban futhasson. Hiába érveltek a rendezők és versenyzők, hogy az előbb már úgyis felrúgták a szabályokat, a paragrafusokhoz ragaszkodó norvég férfiú keresztülvitte akaratát. Bizonyára azért kardoskodott a szabályok mellett, hogy kihasználja a párosban történő versenyzés lendítő erejét, és igaza volt: ő nyerte meg az Európabajnokságot, éppen azt a vetélytársát győzte le, akitől legjobban tartott. Az Európa-bajnokság sztárja azonban nem ő, hanem a műkorcsolyázó Földváry Tibor volt, aki hosszú szőrmebundában, szőrmekucsmában kápráztatta el a nézőket, főleg a lányokat és asszonyokat. Természetesen nyert, bár azt illik hozzátenni, edzője nem magyar, hanem osztrák volt. A következő esztendő, mármint 1895 nyara azért nevezetes, mert a korcsolyacsarnokot átadták a főváros kezelésébe, a használó azonban továbbra is az egylet maradt a maga 8019 tagjával. A pálya részletes rendezése némileg elhúzódott, ennek valószínűleg az az oka, hogy nem az egylet választmányának kezében volt a döntés joga. 1908-at írunk, mire a tómeder teljes rendezésével és a betonozással elkészülnek. Éppen időben, mert a következő szezonban, 1909-ben ünnepelte az egylet negyvenéves fennállását. Mátyás királlyá választását játszották el a jégen, korhű jelmezekben, vitézekkel, ágyúkkal, markotányos nőkkel... A jelennek pedig az újabb Európa-bajnokság szólt, újabb magyar győztessel. Kronberger Lily személyében avattak műkorcsolyázóbajnokot. A férfiak viadalát az a bizonyos Ulrich Salchow nyerte, aki örökre bevonult a korcsolyázás történetébe, igaz, őt ma már többnyire csak úgy ismerjük, mint dupla és tripla Salchow. Egyébként a jubileumi eseménysorozaton szerepelt először a műsoron a hoki, amit abban az időben ,,bandy"-nak vagy ,,labdahockey"-nak neveztek. A Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata 7:4-re verte Prága válogatottját, ellenben a lipcseiektől 10:2-re kikapott. Ha az első világháború nem szól közbe, valószínűleg már az 1910-es években elkészült volna a mesterséges műjégpálya, hiszen a tervek készen álltak. Több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy 1925-ben megkezdődjék a műjégpálya kivitelezése. Es ezzel örökre lezárult egy romantikus korszak a Városliget életében, viszont kezdetét vette egy másik, legalább ugyanolyan szép fejezet. Mint már említettem: Európában elsőként Budapesten nyílt meg műjégpálya, 1926. november 26-án 2800 négyzetméternyi felületen. Nem túlzás, tódultak hozzánk a csapatok. 1929-ben Budapest adott otthont a jégkorong Európa-bajnokságnak, a harmincas években pedig olyasféle jégkorongcsoda színhelye volt a Városliget, amire manapság is szívesen emlékeznek a szakemberek. A világhírű kanadai válogatott jött vendégeskedni Budapestre, az a csapat, amelyiktől mindenki rettegett a világon, hisz tíz-húsz gólnál alább nem adta. A magyar csapatra sima vereség várt 1934. január 27-én. Csakhogy Hircsák kapus valami egészen bámulatosat produkált, valami olyat, amit a közelmúltban Tretyaktól láthattak a nézők, s javarészt neki köszönhető, hogy a találkozó döntetlenül végződött. Érdemes arra is néhány szót vesztegetni, hogy a lelátók egy része miért volt olyan népszerű abban az időben. Ha hiszik, ha nem: az úgynevezett ,,A" tribünt fűtötték, minden ülést kis elektromos lapocska melegített, és két ülőhelyhez járt egy takaró is. Szó, ami szó, megkérték az árát, egy ülőhely 5 pengőbe került, ennyi pénzért bizony egy pár cipőt is lehetett kapni, nem is akármilyent. A pokróc különösképp tetszett a nézőknek, valószínűleg a takarózással magyarázható, hogy annyi lelkes hölgy járt ki a meccsekre. Állítólag közszájon forgott abban az időben Pesten: ,,A műjégen 10 pengőért összemelegedhetsz, akivel csak akarsz..." Az 1937. év gyors- és műkorcsolyabajnokainak sorában két kitűnőség áll: Hidvégy László és Terták Elemér. Az a Terták, akit igen jól ismer napjaink televíziós nézőserege, lévén, az utóbbi időben ő az egyetlen magyar, aki minden világversenyen ott van, no nem korcsolyával a lábán,-hanem a pontozók között. A műjégpálya eddigi legfényesebb éve már a felszabadulás utáni idők krónikájába sorolandó: 1955. január 25-27. — Műkorcsolya EB. Vajon eljő még az az idő, hogy a Hősök tere környékét jegyüzérek lepjék el? Ugyanis akkor ellepték, mivel a 4740 férőhelyre több mint 10 ezer jegyigénylés futott be. Bár minden óvintézkedést megtettek, az élelmes, jegy nélküli pestiek kijátszották a rendezők éberségét. Volt, aki már kora délután felmászott az egyik villanypóznára, mások a liget fáin kerestek maguknak kényelmes helyet. A nagy érdeklődésnek az igazi oka alighanem a Nagy testvérpár színrelépése meg az erős mezőny volt. Nagyéktól győzelmet remélt és várt a nagyérdemű, és nem is csalatkozott, hiszen káprázatos korcsolyázással lettek EB-győztesek. A szépségversenyt egy NSZK-beli kislány, Marika Kilius nyerte, de meg kell adni, korizni is nagyon tudott, másképpen nem nyerhetett volna bronzérmet párjával, Franz Ningellel. A szakemberek a jövő nagy bajnokát látták Marikában, aki nyolc évvel később, igaz, nem Ningellel, hanem Hans Jürgen Bäumlerrel, Budapesten aranyérmet is nyert. Ám nem a városligeti pályán, hanem a Kisstadionban. Ugyanis az 1955-ös EB-vel lezárult a Városliget arany korszaka. A következő harminc esztendő a magyar korcsolyasportnak hozott ugyan még néhány babért, elsősorban a Regőczy-Sallai páros jóvoltából, ám sokkal több kudarcban, mint sikerben volt részünk. A ligeti pálya végleg a közönségé és a gyorskorcsolyázóké lett. A hatvanas évek kezdetével sokasodtak a bajok a pályával, a hetvenes évekre pedig kritikussá vált a helyzet. Ekkor került ide igazgatónak Gébért Pál, akit igazán mindennek lehet nevezni, csak morózus 21