Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Földesi József: Emlékezés Mező Imrére

M ező Imrére emlékezni és szólni róla egyidejűleg szívbe markoló fájdalom és büszkeség mindazok számára, akik közelről ismerték őt. Fáj, hogy nincs már közöttünk, de büszkén gondolunk arra, hogy pártunk, munkásosztályunk, a magyar nép ilyen kiváló harcost, hőst nevelt és adott az igaz ügynek" Kádár János tok, ezzel nekem van elszámolni valóm". Vittek kórházba sebesülteket mentőautókon, teherautók platóin, kabátra, takaróra fektetve. A Péterfy Sándor utcai Kórházba két óra leforgása alatt 30 olyan súlyos sebesültet szállítottak a Köztársaság térről, akiket azonnal operálni kellett. A Budapesti Pártbizottság ostromát az ellenforradalmi és a revizionisták által befolyásolt hazai és külföldi sajtó ellentmondásosan ítélte meg. Akadtak közöttük olyanok is, amelyek, úgymond, a forradalom „tisztaságáról" festett kép beszennyeződésétől tartottak, ami a rendszerhez hű erők mozgósítását is elősegítheti. Nem kizárt tehát az a feltételezés sem, hogy a pártház elfoglalása után — de csakis utána! — voltak fegyveresek, akik „a forradalom érdekében" próbálták mérsékelni az elszabadult vandalizmust. Az egykori sebesültek általában keserű szavakkal beszélnek a Péterfy Sándor utcai Kórházban tapasztalt állapotokról. A fegyveres ellenforradalmárok úgy jöttek, mentek, intézkedtek itt, mintha övék lenne a kórház. Különös, mondja Sztán Mária orvos, de ez a magatartás főként az idősebb orvosokból és a volt irgalmas nővérekből váltotta ki talán a legnagyobb felháborodást. A Mező Imrét megoperáló Sziklai Endrét és Sztán Máriát — mindketten a Szovjetunióban végezték az egyetemet — azon a címen, hogy „szovjetbérenc kommunisták", a műtőből akarták elvinni az ellenforradalmárok. Egy pártonkívüli sebész, Pallai Gusztáv akadályozta meg őket ebben. Kijelentette: ha a fegyveresek nem takarodnak azonnal a műtőből, a felkelők sebesültjeit sem operálja tovább. Tehát távolról sem csak a „benzines injekcióval" kommunistákat gyilkoló Tóth Ilonák voltak a Péterfy Sándor utcai Kórházban, az orvosok, az ápolónők nagy része emberfeletti erőfeszítéseket tett az odaszállított súlyos sebesültekért. Mező Imre K. Farkas József súlyosan sebesült karhatalmista kiskatonával került egy kórterembe, akit szintén ismeretlen személyek szedtek fel az utcáról. Jellemző az akkori légkörre: az ellenforradalmárok behoztak ide egy 13-14 éves gyereket, aki még a kórteremben is a „gitárjával" hadonászva ordította: „Harcolni akarok az oroszok ellen, harcolni akarok az ávósok ellen! Meg kell védeni a forradalmat! Éljen a szabad, független Magyarország!" Csak feltételezhetjük, hogy mit érzett Mező Imre ennek láttán. Október 23. után Mező csak telefonon tudott kapcsolatot tartani a feleségével, aki szintén egész idő alatt a munkahelyén — a Lágymányosi Dohánygyárban — tartózkodott. Mezoné, ha nem is került olyan súlyos helyzetbe, mint a férje, de ő is szervezte a gyár védelmét, miközben még a gyerekeit is biztonságba kellett helyeznie. Október 23—30. között nagyon sokan telefonáltak a Budapesti Pártbizottságra, onnan kérve, várva segítséget. Voltak ezek között ismerősök, barátok és ismeretlenek is. Azután, hogy elszigetelődött a Budapesti Pártbizottság, s így ők sem tudtak támogatást kapni, Mező azt tanácsolta a hozzá forduló kommunistáknak: cselekedjenek öntevékenyen, belátásuk szerint, de semmi esetre se adják föl a harcot. A SZOT-ban vele dolgozó Gábor Márton mondta visszaemlékezve ezekre a napokra: „A legsúlyosabb helyzetben hívtam föl telefonon őt, és szinte kétségbeesetten kérdeztem tőle: „Mondd, Imre, most mi lesz, most mit csináljak?" „Menj, és szervezd a pártot!" — válaszolta. Ez volt az utolsó szava hozzám, ami kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben." Az emberek általában nehezen tudták elhinni, felfogni, hogy hiába fordulnak a párthoz, hogy az nem tud segíteni. Egy alkalommal Mezoné is indulatosan kérdezte Mezőtől: „Miért nem tesztek valamit, miért hagyjátok, hogy az ellenforradalmárok tovább garázdálkodjanak?" Amikor pedig utoljára hívta fel őt telefonon, valaki még felvette a kagylót, de már nem szólt bele senki, csupán lövéseket lehetett hallani. Mezonét az operáció után, harmincadikán éjszaka egy ápolónő hívta fel, s közölte vele, hogy a férje ott van a kórházban. „Reggel, amikor bementem hozzá, még élt. Ott állt a folyosón egy orvosnő, később tudtam meg, hogy Sztán Máriának hívják. Ő mondta meg nekem, hogy él, és hogy hol fekszik a férjem. Nem sokkal ezután jött a főnővér, és szólt az ott dolgozóknak, hogy le kell menni a pincébe, a munkástanács megválasztására. Az orvosnő azt válaszolta neki: — Nekem súlyos betegeim vannak... Nem mehetek. A párom aludt, vártam, hogy felébredjen. Később megjött a megválasztott új osztályvezető főorvos; az orvosnő eléje ment, a kezét nyújtotta neki, de az nem fogadta el. Egy szót sem szólt hozzá, levegőnek nézte. Amikor a főorvos a közelembe ért, durván rám szólt: — Maga mit keres itt? — A férjem van itt — válaszoltam. — Hol? — kérdezte. — Ott — mondtam, és megmutattam neki a helyet. — Akkor is, menjen innen, itt nem lehet lófrálni. Akkor mondtam ki először: — De hát súlyos, nagyon súlyos... Akkor mikor jöhetek? — Látogatási időben. — Az mikor lesz legközelebb? 41