Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Földesi József: Emlékezés Mező Imrére

— Azt kérdezze meg a portán. — Gondolja, hogy megéli? Ekkor jött az a gondolatom, nem tudom, honnan, hogy talán meg is halhat. Szörnyű érzésem támadt, de azért tudni akartam a válaszát. Megint kérdeztem: — Biztos benne, hogy megéli? A kérdésemet figyelmen kívül hagyva válaszolt: — Holnap jöjjön. A doktornő később odasúgta nekem: — Elvtársnő, jobb, ha most elmegy. Sohasem fogom elfelejteni, abban a pillanatban mennyire jólesett nekem az a szó, hogy elvtársnő. De csak nem akartam elmenni. Amíg várakoztam, egyszer csak meghallottam a párom hangját. — Miért nem hozzák már azt a vért? — kérdezte. A kórteremben levő ápolónő válaszát is tisztán értettem: — Nem találom az ollót. Amikor kijött az ápolónő a kórteremből, megjegyeztem: — Hogy lehet az... Több olló van egy osztályon. Többet nem mertem mondani... Féltem. Attól tartottam, rajta állnak bosszút. Szerettem volna felajánlani, hogy ott maradok segíteni, hiszen Spanyolországban én is ápolónő voltam, de ezt sem mertem mondani. Olyannak éreztem a légkört. Elindultam, éppen Kállai Éva szobája előtt mentem el, amikor hallottam, hogy a főorvos ezt mondja az ápolónőnek: — Normál koszt. — De hiszen ez nem tud megmozdulni — válaszolta az ápolónő. Meglassítottam a lépteimet, majd amikor láttam, hogy a főorvos elment, visszafordultam. Bementem a páromhoz, de nem mertem vele beszélgetni, láttam rajta, hogy nagyon gyenge, kimerült. Akármilyen súlyos állapotban volt, mégis bíztam abban, hogy felépül. Később odamentem az ápolónőhöz, és segítettem neki eztazt. így ott lehettem néhány órát, közben csak megmegnéztem Imrét, de nem beszélgettünk. Nem akartam fárasztani, féltem." Még ezen a napon, október 31-én Kádár Jánosné is bement Mezőhöz a kórházba. Súlyos állapota ellenére azt mondta Kádárnénak, hogy jól van, fel fog gyógyulni; s mintha nem ő lenne halálán, arra kérte, mondja meg a férjének, az elvtársaknak, hogy nagyon vigyázzanak magukra. November elsején reggel Mezoné újra elment a Péterfy Sándor utcai Kórházba, de ekkor már a halottasházba küldték, hogy azonosítsa a férjét. Kommunisták, forradalmárok, ellenforradalmárok, munkások, egyetemisták, börtönből szabadult bűnözők holttestei sorakoztak egymás mellett. A halottasházban azonban hiába kereste őt; közölték vele, hogy már elszállították a Rákoskeresztúri temetőbe. Ide csak november 4-én tudott kijutni. Vince József és Harmath Olga segített neki megkeresni Mező Imrét; az eső miatt ugyanis a halottak nevét őrző papírlapokat leszedték a koporsókról és a belsejükbe rakták. De hiába emelgették a koporsófedeleket, Mező Imrét itt sem sikerült megtalálniok. Később a pártközpont derítette ki, hogy holtteste mégis a kórház halottasházában van. De még mindig nem ért véget a kálvária. A pártközponttól kapott kocsiban ment a kórházba Mezoné, vele volt Köböl József és Andre Styl, a L'Humanité tudósítója — útközben a L'Humanitét osztogatták. Amikor egyszer megrekedtek, tüntető csoportok támadták meg őket, fel akarták borítani, gyújtani a kocsit. A kórházban nem adták ki Mező holttestét, mondván: a halál beállta után ennyi idővel már fertőző, személygépkocsival nem szállítható, majd ők eljuttatják a Kerepesi temetőbe. Erről végül is Pongrácz Kálmán, a Fővárosi Tanács újra megválasztott elnöke gondoskodott. A Rádió bemondta, hogy Mező Imre temetése november 12-én lesz. Mezoné és Mező Imre barátai azonban attól tartottak, hogy a temetőben rejtőzködő ellenforradalmárok megzavarják a temetést. így szűk családi, baráti körben végül november 16-án temették el. A deszka fej fáján mindössze ennyi volt olvasható: Mező Imre 1905-1956. Sírjánál Köböl József méltatta harcos, példamutató életútját, a forradalmárt, a tiszta embert, akiről méltán írta 20 évvel a halála után Kádár János: ,,Az idő múlásával növekszik a felismerés: Mező Imre igazi kommunista, hazafi, nagy ember volt." A ma Mező Imre nevét viselő Kerepesi temető akkori igazgatójától hallottam, hogy november 12-én emberek százai mentek el a temetőbe, virágcsokrokkal, koszorúkkal, hogy leróják tiszteletüket Mező Imre iránt. Mező Imre halálakor még javában tombolt az ellenforradalom. A pártház elleni támadás parancsnokai közül többeket — így az alvilágban „Féllábú Jankó" néven ismert Messz Jánost, akit tizenhatszor ítéltek el lopásért, hatóság elleni erőszakért, rablásért; a „Bizsunak" becézett Dilinkó Gábort, aki hét alkalommal volt elítélve lopásért, sikkasztásért, súlyos testi sértésért — Maiéter Pál tiszti rangfokozattal fölvett a Nemzetőrségbe. Király Béla parancsot adott a mélyfúrások megindítására a Köztársaság téren, hogy a nem létező ÁVH-s börtönökből kiszabadítsa a foglyokat. Október 30-án Mindszenthy József hercegprímás e szavakkal köszöntötte üdvözlésére megjelent híveit: „Fiaim! Ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom." Nagy Imre a 45 utáni koalíciós pártok újjáélesztéséről beszélt; a pártok szélsőjobboldali, reakciós vezetői azonban nem sok kétséget hagytak afelől, hogy „Nagy Imre miniszterelnök úr" sem élvezi sokáig a bizalmukat. De történt valami más is, ami sokkal fontosabb szerepet játszott hazánk újkori történelmében. Nem sokkal azután, hogy Kádár János tudomást szerzett Mező Imre haláláról, elindult Szolnokra, hogy másokkal együtt megszervezze a Magyar Szocialista Munkáspárt új, következetesen marxista-leninista forradalmi központját. * Mit gondolhatott Mező Imre a halála előtt? Annyit bizonyosan: Magyarországon nem lehet hosszú életű az ellenforradalmi erők felülkerekedése. S ha ő nem is érhette meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány létrejöttét, s a párt következetesen marxista-leninista politikájának időszakát, mi, akik ezt megértük és megéljük, nem feledhetjük: ezért harcolt életével is, halálával is. 42