Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - T. Somogyi Magda: „...tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell”

„...tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell9 9 A szavak is őrzik a múltat. Ahogy épített környezetünk nem képzelhető el a régi falak nélkül, ugyanúgy nem nélkülözheti nyelvünk a meghonosodott török jövevényszavakat. Már a honfoglalás előtti időkben a törökségi népekkel való érintkezés során a szavak hosszú sora vált nyelvünk szerves részévé (alma, árpa, bosszú, búza, dől, gyász, gyötör, homok, iker, kender, késik, ökör, sátor, sajt, szesz, szőlő, tábor, tenger, tyúk, ürü stb.J. A hódoltság idején ezek a szavak már egyértelműen magyarnak számítottak. Az oszmán-török nyelv elemei idegenek és ismeretlenek voltak, de egyre többek számára vált létszükségletté a török nyelvtudás. Nem nélkülözhették a végvári vitézek, a kiszolgáltatott városi polgárok, az élelmes kereskedők. Ha szívükben nem is, de formálisan behódoltak, a körülményekhez alkalmazkodtak az akkori magyarok, hogy életben maradhassanak, és magyarságuk folytatódhassék gyermekeikben, unokáikban. „A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak szolgáinak, nagyságos úrnak hívta, aki ráütött. Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell" — írja Jókai Az utolsó budai basában, példaként állítva a leigázott nemzetet életben tartani képes, bölcsen tűrő elszántságot. Azonban nemcsak a panasszót kellett megtanulnia törökül, hanem a megváltozott világ megváltozott fogalmait, a számukra ismeretlen dolgokat jelölő szavakat is. A törökök az elfoglalt területek életét egyik napról a másikra megváltoztatták. A birodalom más tartományaiban már bevált katonai és polgári közigazgatást vezették be. A mindennapi élet a mohamedán hívők vallási előírásaihoz igazodott. A katonaság nyomában hamarosan megjelentek a mindaddig sose látott keleti árucikkeket kínáló kereskedők és a kézművesek, akik a távoli otthonukból ismert használati tárgyakat készítették a magyar vidékeken is. Ez utóbbiak néhány új iparágat is meghonosítottak, a korábban is elterjedt szakmákban pedig több, számukra új eljárást alkalmaztak. A csaknem 150 évig tartó kényszerű érintkezés alatt a török intézmények, méltóságok nevei mindennapos használatúak voltak, a török kiűzése után azonban többségük hamar elavult. Ma már csak történelmi tárgyú munkákban — tanulmányokban, regényekben — találkozhatunk velük, pl.: vilájet .helytartóság, pasaság'; szandzsák ,kerület'; tettye .derviskolostor"; tyató vagy csató ,íródeák'; kádi ,bíró' stb. A tettye elnevezést Pécs közismert városrésze nevében őrzi. A Csató családnév arra utal, hogy a család egykori tagja valaha a már említett hivatalt töltötte be. Ma is jól ismerjük a basa, a bég, az aga, a szultán, a padisah fogalmát, bár nem épültek be szókincsünkbe szervesen, idegenségüket érezzük. A vallási életre vonatkozó fogalmak közül a legismertebbek a török szerzeteseket jelölő dervis, az imára hívó müezzin, a török templomot jelentő mecset, és a mohamedán papra vonatkozó imám szavak. A gyaur, amely ,hitetlen'-t jelent, és a keresztényeket illették vele, szintén ebből a korból ered, már vele is csak irodalmi művekben találkozhatunk. A minaret szó ebben az alakban a németből került nyelvünkbe, a ritkábban használatos mináré változat esetében mind a francia, mind az oszmán-török átvétel lehetősége felmerül. A meghonosodott oszmán-török jövevényszavak legnagyobb részét a különböző használati tárgyak elnevezésére szolgáló fogalmak teszik ki. A török katonák által használt fegyverek és ezzel együtt a megfelelő elnevezések gyorsan elterjedtek, ma is ismerjük jónéhányukat, pl dzsida, handzsár, korbács. A buzogány a kétszeres átvételű török jövevényszavak közé tartozik, a kései forrásokban budzogán, buzdugán alakban is felbukkan. A d hangot tartalmazó változatok oszmán-török eredetűek, mai nyelvünkben a korábban, feltehetőleg a kun nyelvből átvett forma a közkeletű. Bicska szavunkkal kapcsolatban is elterjedt nézet, hogy az oszmántörökből származik. A katonák fegyvereket, az iparosok közül a fazekasok új formájú edényeket tettek ismertté, pl. findzsa, ibrik. A findzsa akkoriban kávéscsésze volt. A kávét is a törököknek köszönhetjük nevével együtt, ugyanúgy, mint a másik élvezeti cikket, a dohányt, és a belőle készített port, a burnótot is. Valószínűleg a törököktől tanultunk pitét sütni, méghozzá tepsiben, vagyis a pite és a tepsi szó is végső soron az oszmán-törökből eredeztethető. Bizonyosan a török hódoltság kora óta eszünk tarhonyát, és — bármilyen meglepő — joghurtot is, bár ez utóbbit régebben jogurtnak neveztük. A mai joghurt változat a németből való. Egyes vidékeken ma is készítenek szárított, füstölt marhahúst, pásztormányt. A törökök termesztettek nálunk először kajszHbarackot). Maga a kajszi ,egy fajta barack'. Találunk még példát ugyanilyen típusú magyarázó szóösszetételre, ha áttérünk a különféle kelme- és ruhanevek, valamint az egyéb öltözködési cikkek tárgyalására. Az ugyancsak oszmán-török eredetű előtagot tartalmazó aba (posztó) aba része durva posztófajtát jelölt. Mai egyik legfontosabb textilfajtánk, a pamut használata is a hódoltság idején vált általánossá. Az akkoriban kedvelt, finom, nevükben is oszmán eredetű kelmék közül már csak a muszuj ismeretes Erdélyben egy fajta szoknya neveként. A törökben eredetileg ,gyapjú kelmét' jelentett, mai csuha szavunk, amely már 1494-ben felbukkant nyelvemlékeinkben. A törökök hozták magukkal a dolmány, a kaftán, a kalpag viselésének szokását. Ezek nevét ma is jól ismerjük, bár magukat a ruhadarabokat már nem használjuk, viszont zseb nélkül nehezen boldogulnánk, pedig a zsebek alkalmazását is csak a törökök ittléte óta tartjuk természetesnek. A lábbelik közül elsősorban a papucs érdemel figyelmet, hasonló jelentésben a pacsmag szó is meghonosodott, ez ma már csak néhány nyelvjárásban él. A mamuszt is úgy tarthatjuk számon, hogy egy fajta török papucs mai utóda, azé, amelyet sarkantyúra emlékeztető sarokrésze 43