Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Vas István versei

Budapesti körkép Cseresznyefák, barackfák, almafák Között megállok ringó, zöld magasban, A város lent fekete sóhaját Leheli napra nap, hogy égre hasson. A balparton Pestet a rónaság, Mint nagy gályák raját, úsztatja lassan. Szelíd lapály aranyló tengere A messzeségbe lomhán leng vele. A századok lassankint összehordták — Latinok, svábok, zsidók, magyarok — E tenger várost, amely Magyarország Közepén cifra habbal kavarog, Sorsok, egyének és emberi hordák Sötétlő árja idekanyarog, Enyésző arcát a kövekre írja, S a régi habnak új hullám a sírja. Szenvedve és szeszélyesen dobog — Hogy szeretem rendetlen szívverésed! Új kávéházat, ócska templomot, A beképzelt és drága keveréket, Bár lényeged, mint léha lim-lomot, Úgy gyűlöli az újabb gazdaréteg: Elmúlt szerelmek illatos hevét, Az utcák lelkes, megszokott nevét. Mert nem tudták e véres, régi vészek Szépségedet végképp lerontani, Sem ötven év alatt az építészek S a hivatalok görbe gondjai, Nem változott meg lelke az egésznek, Bár porladoznak régi csontjai, S a századoknak nemes maradéka Rámosolyog a szürke habarékra. Egy régi, jó királynak szelleme Tán fintorogna ennyi változásra, Ha örök hónából kilengene, Hogy régi palotáját újra lássa, És szellemsarkantyúja pengene Az utcákon, hol — sok szépmívű násfa — Templomok, házak öreg arca int, S nézné a várból városát megint. De megbékülne biztosan, ha Pestre Vonulna aztán, át a Lánchídon, És hallgatózna nappal is, meg este, Ülne a nép közt némely alkonyon, És meglátná, hogy nincs közötte egy se, Kit ne láthatott volna egykoron, Fajták, beszédek épp olyan kevertek, A dombokon se csúnyábbak a kertek. És látná őket nyáron is, amint Rágondolnak a szőlővenyigére, A búzára, mely érlelődve ring, S aggódva néznek az esőtlen égre. A kerti vendéglőkben enne kint Paprikás csirkét, melytől újra égne, És eloltaná a királyi szomjat Bora Egernek, Mádnak, Badacsonynak. Hát még ha tudná azt is, hogy mi minden Történt itt, amióta ő leszállt! Ott fürdött a török basa és innen Petőfi ostorozta a királyt, Hol nők derülnek kirakati kincsen, Vörösmarty is gyakran arra járt, S ahol most üdül pénzes idegen, Arany merengett ott a szigeten. És itt volt nemrég az a nagy szüret, Bő termését egy ország ideadta, Ajándékul legszebb gyümölcsüket Küldték el Szekszárd, Szeged és Szabadka, És mennyi kedvet, nedvet és tüzet Öntöttek át az újszerű szavakba! De benned zengett legszebben a dal, Te öreg város, örök fiatal! Tavaszi szellő száll és enyhe lázban Megborzolja a kövek erdejét, Ott, arra felé ül egy kávéházban A parasztköltő s mennydörög feléd. Mert nem tud élni, — minek magyarázzam? — Csak ha tebenned tölti idejét, S míg feketét, csigát kíván a gyomra, Átkokat szór a bűnös Babilonra. Az utcában, hol Petőfi lakott, S boldogan sétált felesége karján, Nézem a házat és az ablakot, Ahol az anyám élt mint fiatal lány, Látom a régimódi alakot, Sötét szeme ábrándos, arca halvány, Úgy sétált, fején tollas, nagy kalap, A Stefánia úti fák alatt. És ott, ahol most újsütetű, sárga Színekkel gazdag városrész nevet, Életem társa, tövise, virága Taposta rég a proletár füvet. Arrébb a gimnáziumok királya, Mely viseli a Berzsenyi nevet, Mert nincs tanítás, nyújtózik most éppen A törvényszék s a börtön közelében. S hol szembenéz a kültelki nyomor Arcával gyárak beton büszkesége, Hol Budapest fekete szennye forr, S fekete füstje csap fekete égre, Hol ősszel sár ül, nyáron sárga por, A levegőben száll a munka mérge, Mely rajtam is hagyott néhány nyomot: Nyolc éven át mindennap jártam ott. És jártam irodába másfelé is, Hol németes a házak új sora, Az ajkakon fitogtatott beszéd is, A nők ruhája, szobák bútora. Mert magánhivatalnok voltam én is, Nem is kívánnék szebb pályát soha, De most, úri körükből kivetetten, Lézengő költő, más nem is lehettem. Balkéz felé, a kis templom fölött, A Rózsadombon ott a ház, amelyben Mint rózsák sűrű bokra, úgy födött Az ifjúságom, kedvem és szerelmem. Tavaszi estén, örömök között, A lenti villanyfényeket figyeltem. Az erkélyen tán most is száz titok Vidám emléke halkan játszik ott. Szerényen bújva paloták sorába Ott a lakásunk szemben egyenest, Homlokzatán romantikus ciráda, Rózsáiban mereng a régi Pest. Te múlt századnak hervadó virága, Melyet most kettőnk élő lelke fest! A sorsunk minden szenvedése, tánca Illeszkedik százados fényű láncba. Hatalmas lánc, te zárd be életem! Fogadj magadba, tág, gyönyörű korsó! Te zűrös város, te vagy énnekem A szülőföld, a bölcső és koporsó. Hol ábrándoztam nyári éjeken, Tarkán tündöklik lent a Dunakorzó. Bárány szereti úgy a legelőt, Mint ülni én e teraszok előtt. A zsarnok zűrzavarban, suta rendben Aranyszabályom, bűvös, bölcs igém! A szenvedély, mely szenvedett szívemben, Hányszor pihent a város nagy szívén! Hát ringass tömény ütemedben engem, Párizsom, Trójám, Rómám, Ninivém! A Duna habjai beléd szeretnek, Rólad mesélnek messze tengereknek. 35