Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Vas István versei

LEGSZŰKEBB HAZÁM Angyalföldi elégia Egész alacsony szintre szálltak, Hidak és házak közelébe A bombázók. „Terrorizáltak." A város meglapult, szegényke. Megtelt, majd kiürült az utca. Az autók túszokat kerestek. Vasárnap vették birtokukba A megalázott Budapestet. Azóta hó lepi a Várat S a várost is. Ruhát cserélve A kikelet is bújdosásnak Adja a fejét. Fut vissza, Délre.. A költő fél, hiába futna. Hetykén rímel, de gyomra reszket. Talán csak ő az, aki tudja, Hogy megalázzák Budapestet. Szegény vendéglők, kávéházak! Zuhan a város csúf sötétbe. A hódítók gót gajdja árad S a bennszülöttek rettegése. Nekik szolgál a Vár, a Posta — Hipnotizőrnek rossz idegzet — Egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja A megalázott Budapestet. Emlékszik még a rég lehullt esőkre A föld, amelyet tapodok megint, A szürkeség szitál a szürkeségre, A villamos a kárhozatba ring. A szürke földre szürke köd szitál, Szívembe fáj az őszi szél fűrésze. Te proletár ősz, kemény őszi táj, Te lelkemnek már örök alkatrésze! Ha téli reggelen a nap kigyúllad, Felmosolyog a sár, az árva rög, A szürke fal mögött a tébolyultak Fanyar fejében megragyog a köd. Te lesbenálló, új, parázs idő! Rőtszínű szesz, amelyet rejtve isznak! Te nehéz ködön, kormon átsütő Komor ígéret, imbolygó, vörös nap! Az életemmel mért hogy egybeforrtak Telepek, házak, gyér fű, farakás? Az emberek szeme alatt a sorsnak Únt képlete, otromba faragás? A szégyenkező templom, feszület? (Hisz voltaképpen mért áll itt? Vigasznak.) Ezen a fakó földön született, Akivel örülhettem a tavasznak. És átsütött ragyogó évszakán E komor nap s figyelte a világot, S ott hallgatott zárt, kemény ajakán E kemény táj, e hétszer megalázott. Ha mosolygott is, ez a zárt szigor Oly fényt villantott, rövid, görbe kardot, Hogy lehajtottam fejemet, mikor A munka először e tájra hajtott. Ha másért nem, hát érte is szívembe Fogadtam volna ezt a földet és Az emberét. Gondoltam, könnyű lenne Feloldani e szürke szenvedést. Hát nem néztem a mélyére sokat — Nem érdemes már e kevés időre. Csillogva csalt a hűtlen gondolat, S tekeregtek a szép eszmék előre. De hol maradtak és én hol maradtam Szép vadászkutya-eszméim mögött? Süppedni kezdett az idő alattam: S e táj belém szitált, akár a köd. Amit már szétrágott a kétkedés, A törvényt mégsem tudtam nem-kívánni — Csak istenésszel lett volna kevés E színjáték végét vígan kivárni. És felkapott és fojtogatni kezdett — Nem is tudom — egy óriás kéz, És hirtelen megláttam a keresztet És azt is, aki fájáról lenéz. Szégyelltem persze. Szégyellem ma is. És szégyenkezve"fogok elenyészni. De így járt Athén, így járt Róma is, Mikor már nem bírt a halálra nézni. Szégyelltem és nem tudtam, hogyan élek S az emberek szavát megértem-e. A homlokomon ott sütött a bélyeg, A szenvedés magányos szégyene. Iker-magány volt... aztán végetért. Magam maradtam s nem hulltam a rögre. Élnem kellett, még nem tudom, miért. E táj gondját is rám hagyta örökbe. Én könnyű lettem volna s észrevétlen A vállamon volt terhének fele. Ő könnyű lett már, könnyű a sötétben. Én most lettem csak súlyos, ővele. Én szöktem volna. Gyász és szerelem Két mámorában menekvést kerestem. Nem lehetett. Ő ott maradt velem És most ez őselembe visszaestem. Ha már a sors megint idetaszított, Minek nekem az irgalmas homály? A táj is faggat, hogy mire tanított Engem a szerelem meg a halál. A nap utolsó, téli sugara Visszaragyog nekem, hogy mélybe lássak, És példázza a fán a zúzmara, Hogy nincs helye már az ellágyulásnak. SZÁNTÓ PIROSKA illusztrációi Budapest balladája 36