Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Barta András: Szezonvégi séta a Vígszínházban

nek. Közreműködésük nélkül is meg tudjuk állapítani, hogy idecsatolt kis boszorkánykonyhájukban modern szerkezetek teszik lehetővé az e tekintetben is egyre növekvő rendezői igények kielégítését. / — Rendezőink nem nélkülözhetik a kor követelményeinek megfelelő technikát — mondja erről Lázár Egon. — A hang- és fényhatások ma már egészen mások, mint akárcsak néhány évvel ezelőtt is. Pénzünk csak a mérsékelt korszerűsítésre van, amit a rendező kér, annak azonban mégis meg kell lennie. Folyosóról folyosóra járva feltűnik, hogy különösen a ruhatárak környékén és ott, ahol a közönség leggyakrabban megfordul, a műanyag borítású padló milyen hiányos. Helyenként — megkockáztatom — még balesetveszélyes is. — Harmincöt év alatt mintegy tíz és fél millió, tehát egy egész magyarországnyi ember fordult meg e falak között — hangzik a magyarázat. — Nem csoda, ha elkoptatták a szőnyegeket, a műanyag padozatot, sőt helyenként még a követ is. A fal tövében húzódó lábazatot pedig úgy elcsúfította az idő, hogy helyenként csak folt hátán folt. A kijavításuk elkezdődött már. Időközben a vasajtón átsétálunk az „üzemi" részbe. Besétálunk a színpadra, de a díszítőknek csak útjában vagyunk, egy pillantást vetünk a meglehetősen „lerobbant" ügyelőpultra, és pillanatokon belül ott állunk a liftben. Jó öreg jószág már ez is, szinte csak a régies „hordszék" felírás hiányzik róla. A zsinórpadláson szédítő érzés. Innen, öt emelet magasságból kellene egyszer megnézni egy előadást — gondolom magamban. Ami innen nézve is izgalmas, az igazán megérdemelné a kritikusok díját. Szanaszét kábelek és huzalok hevernek. Egyikét-másikát nemrég szabadították ki a falból: olyan régi, hogy még szövetből készült szigetelés van rajta. — Többszáz kilométernyi ehhez hasonló van még a falban. Sürgősen ki kellene cserélni őket — kapom a felvilágosítást, miközben labirintusokon keresztül kígyózva, olykor kúszva-mászva átmegyünk a már előbb említett toronyba. Nagy, kerek, üres térség — a fejlámpák kamrája mögötti részen helyezkedik el, nehezen megközelíthető. Kívülről impozánsabb. Megnézném még az öltözőket. De eltanácsolnak tőlük. „Nincs bennük semmi különös! Be vannak zárva és különben is olyanok, mint bármely más öltöző a világon. Kicsinyek, barátságtalanok." Magamban csak megerősíthetem e szavakat; emlékszem, amikor ottjártam újdondász koromban, és Sulyok Máriával, Bilicsi Tivadarral és Békés Ritával készítettem interjúkat. Most az ajtókon kis tábla őrzi az elhunyt művészek névsorát: „Itt öltözött..." Jó lenne lemenni a színpad alá. Oda, ahol az ostrom idején Várkonyi Zoltán, Mátrai-Betegh Béla és még számos neves színházművész bujkált családjával. De ez a terület most valamilyen műszaki okból el van zárva. Visszamegyünk az ügyvezető igazgatói szobába; útközben egy pillanatra benézek a művészeti titkárságra, és az igazgatói iroda előtt elhaladva gondolatban fejet hajtok Várkonyi Zoltánnak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb színházi vezetőjének az emléke előtt. A színházi séta nagy tisztálkodással ér véget. A kulisszák között olykor koromsötétben araszolva, ingatag vaslépcsőkbe, korlátokba kapaszkodva magam is olyan lettem, mint valami Fekete Péter. De most komoly dolgokról esik szó. — Az az érzésem — mondom —, hogy az úgynevezett üzemi rész rosszabb állapotban van, mint a közönségforgalmi oldat. — Ennek egyszerű az oka — válaszolja Lázár Egon —, a vasfüggönyön, vasajtón túl még nagyobb az elhasználódás, mint a nézőtéren. Délelőtt próba, este (olykor délután is) előadás. És ennek nyomai akkor is meglátszanak, ha tény, hogy ebben a traktusban rendszeres karbantartási munka folyik. Felújítjuk a felsőgépezetet, népszerű nevén a zsinórpadlás szerkezeti elemeit, ötévenként kicseréljük, felújítjuk a színpad padlóját, ugyancsak rendszeres az alsógépezet, például a forgószínpad rekonstrukciója. Különösen nagy gond azonban, hogy míg az eddig említett részlegek hagyományosan működnek, addig a fény- és a hangszolgáltatás dinamikusan fejlődik. A kettő egymáshoz viszonyított elmaradása nagyon nagy. Éppen ezért fájó, hogy például ebben az évben félő, hogy alig kapunk pénzt felújításra. Pedig erre is igaz, hogy minél később kerítünk sort valami mulaszthatatlanra, annál drágábban fizetünk érte. —Hogyan foglalná össze színházának jelenlegi állapotáról adott tájékoztatását? — Mindazzal, amit elmondtam — válaszolja Lázár Egon —, nem szeretném elriasztani színházunktól közönségünket, de nem is akarom rózsaszínűbbre festeni a képet, mint amilyen. Nagyon nagy szükségünk van rá, hogy elegendő pénzt kapjunk az elhasználódott épület megóvására. Tudom, hogy az országban a Fővárosi Tanácsnak van a legtöbb színháza, ám nincs elegendő pénze. Pedig a színházaknak nem szabadna veszíteniük jelentőségükből. — Ön szerint mi a megoldás? — Központi alapból kellene segítséget nyújtani ahhoz, hogy a budapesti színházak eleget tudjanak tenni feladatuknak. És ez nemcsak „belügy". Nemrég három skandináv fiatalember jelent meg a színháznál. Egy norvég, egy svéd és egy finn. Közölték, hogy ők a Fellner-Helmer-színházakról írják doktori disszertációjukat az építészmérnöki fakultáson. Örömmel mutattuk meg nekik színházunkat. BARTA ANDRÁS 22