Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Müller Tibor: Sohasem voltam politikus...

löslegesen azért sem, hogy a Margitszigetről tiltsák ki az autókat. De megérett az idő, hogy kissé átrendezzem az életemet. — Ennek a rendteremtésnek a következménye az is, hogy nem vállalt képviselői mandátumot? — Föltétlenül. Amikor a parlamenti munkát politikusabbá kívánták tenni, egyértelművé lett számomra, hogy már nincs ott a helyem. Én sohasem voltam politikus. Az országgyűlésben igyekeztem a művészek és a művészeti dolgozók szakértő jelenlétét biztosítani. Hogy legyen valaki, aki tud harcolni, ha valamit butaságnak lát, rossz döntésnek vél, téves információn alapuló határozatokra fölhívja a figyelmet. De aktívabb politikai pályát soha nem akartam befutni. Csaknem húsz évig voltam képviselő. Ennyi elég a közszolgálatból. — Nehéz a közszolgálat? — Nagyon nehéz. Különösen egy olyan típusú embernek, aki — mint én is — rendkívüli módon átéli a mások gondjait. Nekem csaknem fizikai fájadalmat okozott, ha egy zajos szórakozóhelyet nem sikerült csendre intenem a környék lakóinak érdekében. Mert ha tetszett, ha nem, ilyen szálakkal is megkötött a terézvárosi képviselőség. És ez természetes. Csakhogy én azért lettem képviselő, mert zeneszerző, művész vagyok, és nem fordítva. Az empátia nem könnyíti meg az ember életét. Olyan voltam már, mint a rossz orvos, aki, ha fáj, nem vágja föl. — Akkor ön rossz képviselő volt? — Nem. Nem. Csak nekem rengeteg szenvedést okozott ez a fajta munka. Egyszer megkeresett egy idős házaspár, hogy szénmonoxidot éreznek a lakásban. Felizgatott a dolog. Érthető. Mindenfelé talpaltam. Mozgósítottam a Köjál-t, a tanácsot, a Gázműveket, a HKI-t. Nem találtak semmit. A néni csak tovább panaszkodott. Újabb vizsgálatok. Semmi. Hetekig nem tudtam aludni. Aztán egy hónap múlva bejött a két öreg, leültek velem szemben, csöndesen végighallgattak, s azt mondták: lehet, hogy nincs szénmonoxid, ők mégis nagyon félnek a haláltól. Elszorult a torkom. És tudtam, hogy nincs remény. A félelmükön nem tudok változtatni. Én ezt máig nem tudom elfelejteni. — Azt persze nem gondolom, hogy a mandátummal együtt a köz iránti érdeklődését is visszaadta. — Hogy is tehetném!? Éppen ma, amikor a zenei életben valamiféle — nem szeretem ezt a szót, csak hirtelen nem találok ideillőbb másikat — válság jelei mutatkoznak? — Miközben külföldön szinte kapkodják a magyar zongoristákat, énekeseket, zenekarokat? — Igen. Ennek az összefüggésrendszere ugyanolyan titokzatos, mint a zenehallgatásé. Leginkább a magyar zeneszerzés pang. És nem azért, mert az utánunk következő generáció tehetségtelenebb. Talán a konstelláció nem kedvezett, de tény, nem tudott olyan eredményeket felmutatni, mint mi. Lehet ebben szerepe a zenei nyelvezet változásának, a közönség érdeklődésének, a zene szociológiai helyzete átalakulásának. (Az a hisztéria például, ami a Pavarotti-előadás körül kialakult, elszomorító.) Említhetném a zongoristáinkat is. Kijött az akadémiáról egy nagy korosztály. És mint a földrengés utóhullámai, még néhány tehetséges művész. Aztán csönd. Lehet, hogy most a hegedűsökön a sor. Kiszámíthatatlan. Hiába keresnénk az oktatás módszereiben az indokot. Ami pedig az énekeseket illeti, sokat utaznak, és ez jó is lehetne. Mégsem egyértelmű a dolog. Manapság, aki valamit számít, és akire számítanak, azt hiszi, hogy muszáj külföldi babérokat aratnia, különben nem veszik emberszámba. Ha csak egy kis rotterdami klubban is, húsz ember előtt. Erről már beszámolhat a sajtó, ezzel már dicsekedni lehet. S akinek nincs ilyen klubja, úgy érzi, rajta a bélyeg, nem kell senkinek. Kialakult egy rossz ízű versengés, amelyben mindegy hol, csak Mosonmagyaróváron tűi álljon dobogóra az énekes. Akinek pedig nem jut meghívás, verekszik érte, vagy elbizonytalankodik. És irigykedik. Pedig nagyon sok esetben a külföldi sikerekről szóló híradások manipuláltak, igazságértékük kicsiny, inkább csak skalpnak jók s nem értékmérőnek. A légkört azonban képesek mérgezni. Nemrégen olvastam egy magyar zenei testület kritikájában, hogy külföldi vendégjátéka során hétszer tapsolták ki. Csak nem egy alkalommal, hanem hét koncerten, vagyis az előadások végén udvariasan tapsoltak. Ami nem ugyanaz. — Es úgy véli, mindezek miatt alakult ki a válság? — Bizonyosan hozzájárultak. Mint ahogy a zenepedagógiánk tétovasága is. — A Kodály-módszer hazájában? — A Kodály-módszer hazájában csak tavaly sikerült elérnünk, hogy legyen általános iskolai énektanárképzés. Itt. Budapesten. Ezelőtt tizenöt évvel interpelláltam először ebben a kérdésben. Tudniillik az általános iskolákban nincs énektanító. Nem lehet kapni. Aki főiskolát végez, nem megy el alsóbb tagozatba, néha még gimnáziumba sem, inkább lesz zenei szerkesztő vagy valami más, amit jobban fizetnek. Közben azt monjuk, Japán térdre hullt előttünk, Kanada térdre hullt előttünk, Anglia térdre hullt előttünk. Ez nem igaz. Ott is vannak csoportok, amelyek a Kodály-módszer szerint tanítanak. És van néhány rutinos pedagógusunk, akik egyetlen mutatvánnyal élik le az életüket. Ezek az énektanárok járják a világot, főként az említett területeket, és erről mindig megjelenik kommüniké, kimegy egy stáb lefilmezni őket, amint éppen Tokióban tanítanak egy japán osztályt, és akkor a nemzeti önbecsülésünk hihetetlenül magasra szökell, miközben itthon a gyerekek nem tudják elénekelni a Himnuszt. — Mindez annál is inkább megszívlelendőbb, mert ön hosszú évek óta zenepedagógus. Tanítványai is vannak? — Hogyne, zeneszerzőket tanítok a Zeneakadémián. — Én egy kicsit tágabb értelemben gondoltam. — Ma nincs mester és tanítvány viszony. Megszűnt. Elkopott. Olyan mértékben változik, szinte évente, a stílus, a magatartás, az ideál (amely tán nincs is). Tanítok zeneszerzőket, akiket sokszor nagyon szeretek, tehetségesnek látok, és természetesen sohasem azt tanítom nekik, amit én csinálok, hanem amiről azt gondolom, hogy csinálniuk kell saját munkájukkal. Ez nem jelenti azt, hogy ők is ismerik azokat a darabokat, amelyeket én írtam. A múltkor egy koncertemen egyszer csak megjelent hat növendékem. Alaposan meglepődtem. Évek óta nem volt erre példa. Természetesen egymás műveinek a meghallgatására sem mennek el. Ez korjelenség. Az olyanfajta tekintély, amely a régi mestereknek kijárt, elveszett. Vagy legalábbis meghatározhatatlanná, alaktalanná vált. A tanárban csak támogatót keresnek, aki segít megírni a darabjaikat, segíti őket majd a pályán, segít elérni mindenféle alapítványt, díjat. — És ki a ludas, a növendék vagy a tanár? — A kor... 1986. — Nem sikerült valami vidámra ez a beszélgetés. Már ami a dolog zenei részét illeti. Úgy látszik, hogy abban a távolról nézve felhőtlen, boldog világban, amit a muzsika jelent, nincs meleg gyapotba csomagolva a művész. — Ezt, aki csak egy kicsit is figyelt az eseményekre, nem is gondolhatta. Egy példa erejéig sem akarok a Fesztiváli Zenekar problematikájába belemenni, de ennek az együttesnek a kiemelt, itthoni helyzete, teljesen összezavarta az egész magyar zenekari életet, és ugyanakkor nem hozott olyan minőséget, ami megérte volna. — Merre lehet kijutni ebből? — Előre menekülve, és addig kell az utóvédharcokat folytatni, amíg ismét kialakul az egyensúly. Óvni az értékeket, és reális célokat kitűzni. Egy zenekart nem lehet rendeletileg világszínvonalúvá tenni, mint mondjuk a Glóbusz konzervet. Természetesen kell merkantil elveket is alkalmazni, de a művészet területein csak borzasztó toleranciával, ráhagyással. Mert lehet, hogy a kultúra nem áru, de sok pénz kell hozzá. — Húsz éve kapta meg a Kossuth-díjat. Ha most erre a két évtized előtti eseményre gondol, mi jut eszébe? — Az, hogy anyám nagyon örült neki. MÜLLER TIBOR 7