Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Müller Tibor: Sohasem voltam politikus...

FŐVÁROSI EMBEREK a barátunkhoz, akár a színházhoz, akár egy könyvhöz, vershez, zenéhez. Ma egyre inkább hiánycikk az ilyesmi. Én nem tudom ezt feladni. Amikor, jó negyed százada, a Petőfi Színházban dirigáltam, a mögöttem ülő embereknek az élmény hatására történő összeforrottsága sejtette meg velem először azt a csodálatos áramkört, amely létrejöhet egy produkció befogadásakor több száz szuverén személyiség között. A csoda az, hogy egyszer miért teremtődik meg, másszor miért nem. De jó, hogy vannak ilyen varázslatok a zenében! Éppen a minap beszélgettünk tanársegéd kollégámmal, hogy mitől van az a megfejthetetlen rejtély, amikor az egyik, aki nagyszerűen tudja a szakmát, nem ér semmit, süket fülekre talál, a másik csak csetlik-botlik, mégis valami remek dolgot csinál. Talán ezzel is magyarázható egy régebbi Mesterdalnokokelőadás máig megkoptathatatlanul fénylő emléke és a most felújított produkció összevetése. Az, harminc éve, Otto Klemperer vezényletével szenzációszámba ment, és úgy emlegetik a zeneértők, mint a labdarúgószurkolók a 6:3-at. Ami rendben is van. Bizonyára nemcsak a megszépítő messzeség vonja be glóriával ezt az előadást. Az én életem felnőtt és alkotó része e két Wagner közötti időszakban ível. A negyvenes évek elején jöttünk Jugoszláviából Magyarországra, és minden fontos ezután történt velem. Mégis kissé igazságtalannak tartom az ilyen hasonlóságkülönbözőség keresését. Gyakran háborgok azon, hogy a ma örömeit, a ma fájdalmait mintha készakarva devalválnánk a tegnapiak kritikátlan felnagyításával. A múltat csiszoljuk, glancoljuk tökéletesre. Bizonyára sokan meglepődnének, ha a két előadás felvételét egymás mellett meghallgatnánk. Kiderülne, emlékszünk valamire, ami nem volt. — Muzsikáról beszél? — Természetesen. Ha száz embert megkérdez, kilencvenöt azt fogja mondani bizonyosan, hogy szereti a zenét. Nagyon sok felvételi bizottságban megkérdeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, de mulatságos módon még a Zeneakadémián is a növendékeket, hogy szeretik-e a zenét. Mert úgy gondolom, hogy egy határozott igen vagy a lemezek, magnókazetták eladásának emelkedő száma nem feltétlenül jelenti egyben a zenekultúra szélesedését. — Ez a kérdés a Zeneművészeti Főiskolán elég meglepően hangozhat. — Pedig jogos. Nem mindenki szereti a muzsikát, aki a zenéből él. De nem mindenki szeret orvos sem lenni, akinek orvosi diplomája van. Lehet, hogy csak odasodródott, vagy éppen képessége van hozzá. Lehet valakinek remek zenész adottsága, mégsem szereti igazán a muzsikát. Talán itt lehet tetten érni azt a bizonyos varázslatot, a csodát, amiről már beszéltünk. Az a zongoraművész, zeneszerző vagy karmester, akiből a szeretet hiányzik — és most nem a szakmaszeretetről beszélek —, elveszíti a katalizátort, amelynek segítségével az igazán nagy, alkotói pillanatok létrejöhetnek. — Ön szeretetpárti? — Mélységesen. Annak ellenére, hogy néha érzem, milyen terhére vagyok a világnak a nagy szeretetemmel. — Mint muzsikus vagy mint közéleti ember? — Mindkettő. És mint magánember is. — Említette Örkényt, tudom, hogy nagyon bensőséges barátság fűzi össze Maár Gyula filmrendezővel, színházban nagyon sokat forgolódott, színésznő felesége is volt, és kapásból felsorolhatnék tucatnyi híres embert, akikről tudom, az ön közelebbi köreihez tartozik. Hogyan válogatja a barátait? — Két útja van a baráti kapcsolatok kialakulásának. Az ember választ, vagy választják. Ez közhely ugyan, de nem árt mindennap megvizsgálni, melyik kapcsolat milyen. — És ezt mindig tévedhetetlenül tudja? — Nem. De az a benyomásom, többen választanak engem, mint fordítva. Sok kudarc is ért ezen a téren. — Visszautasítás? — Ha nem is ilyen kategorikusan, de nem mindig fogadta el a barátságomat, akinek kínáltam. — Lehet ennek köze az ön népszerűségéhez? — Nézze, megpróbálom a választ megfogalmazni, noha félek, ízetlenül hangzik. Az én népszerűségem olyan típusú, hogy többnyire szeretnek is az emberek. Akik megismernek, talán valamilyen mérték alapján, akik csak felismernek, üzleti eladó, vámtiszt vagy rendőr, barátsággal és valamifajta bensőséges mosollyal veszik tudomásul, hogy találkoztak velem, amit én természetesen iparkodok viszonozni. Az igazi kapcsolataim azonban — remélem — nem azért jöttek létre, mert ismert ember vagyok. Aztán meg életem kétharmada művészvilágban telt. Alkotó emberekkel dolgoztam, találkoztam, ők tanítottak, őket tanítottam, érthető, ha némelyik túlnőtte a munkakapcsolatot. De nem ilyen értékrend szerint válogatom a társaságomat. — Nagylábon él? — Nincsenek allűrjeim, de szeretem a társaságot. Azt is, ha meghívnak, és azt is, ha hozzám jönnek vendégségbe. Szeretem a szép vacsorát, a hangulatosan megterített asztalt s a fölötte kialakuló bensőséges beszélgetést. Ebben az irtózatos rohangálásban, amiben eltelik az életünk, valami hihetetlenül megnyugtató oázis számomra az ilyen este. Szeretném most már minél többször megengedni magamnak. — Behúzta a féket? — Inkább azt mondom, az összegyűlt feszültséget vezetem le. Egy szép pohár, a gyertya fényében megcsillanó, zamatos ital segít elfelejteni, hogy délután belém rúgott valaki. — Ilyen egyszerű lenne a dolog? — Nincsenek receptjeim. Főként nincs mások számára alkalmas használati utasításom. De engem megnyugtat, felüdít egy intim baráti beszélgetés, az együttélés melegsége. Amibe belefér a panaszkodás, a füstölgés bizonyos jelenségek fölött. — Például? — Jaj, ne kérdezzen ilyet! Nem ad elég bosszankodni valót minden egyes nap! Például a zenében egyre jobban eluralkodó technicista szemlélet, amely többre becsüli a laboratóriumi körülmények között, valósággal sterilizált muzsika tökéletességét egy hangverseny számtalan esetleges, de annyira megkapó, mert emberi érzelmeket tükröző botlásainál. — És ez kiátkozni való? — Talán nem. Még az is lehetséges, hogy aki az úgynevezett tökéletes felvételeken keresztül megszereti a zenét, rájön arra, hogy ha a Haffner szimfóniát nem a Csikágói Filharmonikusok játsszák, mondjuk Zubin Mehtával, hanem a Postás zenekar egy fiatal karmesterrel, nem sokkal rosszabb a dolog. — Nem fél, hogy megkövezik a vájtfülűek? — Ennél rosszabb is megesett már velem. — Ez úgy hangzik, mintha sokat csalódott volna. — Nem többet, mint más. Annak ellenére, hogy meglehetősen naiv vagyok. A kapcsolataim lényege, hogy szeretek adni. Ezért elég stabilak ezek az ismeretségek, barátságok. Általában is nehezen feltételezem másokról a rosszat, például a hazugságot egyszerűen nem tudom beépíteni a világképembe. — Elég védtelen lehet. — Teljesen védtelen vagyok, és sokszor megkérdezték, mi: ért nézek ilyen feltétlen bizalommal az emberek szemébe. Megideologizáltam: rájöttem, hogy ha száz embernek hiszek, és tíz méltatlannak bizonyul, még mindig jobban járok, mintha gyanakodva élnék. — Mikor azt kérdeztem, behúzta-e egy kicsit a féket, arra is gondoltam, hogy ön világéletében sistergő közéleti ember volt. Régebben nemigen akadt ideje tűnődni. — Igaz. De olyasmiért lótottam-futottam, ami szenvedélyesen érdekelt. Visszamenőleg sem teszek magamnak szemrehányást, hogy mindenről volt véleményem. Igen, rengeteget tudtam mérgelődni, mások szemében talán piszlicsáré dolgok miatt. Most sem vagyok kevésbé indulatos, legfeljebb rezignáltabb. Főként akkor, ha végiggondolom, hogy elértük-e azokat a célokat, amelyekért lángoltam. Nem egészen. Mégis teljesen bizonyos vagyok abban, hogy nem ordibáltam végig az életemet zenei, művészeti kérdésekben. Nem rekedtem be fö-6