Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Müller Tibor: Sohasem voltam politikus...

FŐVÁROSI EMBEREK Petrovics Emil Nem nehéz Petrovics Emilből felkészülni. Több tucat interjú, róla szóló cikk, méltató eseménybeszámoló található az archívumokban. Népszerű, közismert ember a zeneszerző. Művei széles, méltányoló közönségre leltek, a hivatalos kultúrpolitika gyönyörűen dekorálta, közéleti szereplése — tévévetélkedőtől parlamenti felszólalásig — egy ország rokonszenvét nyerte el. Az agyonszeretett emberek sorscsapása a mindentudás. Nem önmaga által, hanem a köz „jóvoltából" mintázott, eleven szobor szólal meg, amikor kényszeredetten véleményt mond a cserearányok romlásáról, az irodalmi szegélycsatározásokról, borhamisításról. Kérdezik — válaszol. Mert szívélyes. Tapintatos. Nincs lelke nemet mondani. Az pedig — az értékálló művek mellett — sokadrangú kérdés, ad-e vitára okot néhány, nem éppen szakmájába vágó megállapítása. Mostanában mintha ritkább vendég lenne otthonában az újságíró. Csendesebb körülötte a közricsaj. Ezt a békességet törtem meg látogatásommal. Sohasem voltam politikus... — Remete-Kertváros. Húsz kilométerre a belvárosi őrjöngéstől. De közigazgatásilag még Budapest II. kerülete. Ez lakhely, cím, helyrajzi szám csupán, vagy életforma? — Az utóbbi három évtizedben mindig ezen a vidéken éltem. De egyre kijjebb kerülök. Innen már csak száz méterre van a főváros határa. Életforma is. Igen. Nagy kert közepén egyedül álló ház. Erre vágyódtam, mert a zeneszerző sokat zajong, és engem mindig idegesített, hogy másokat zavarhatok. Hallják, hogy kínlódok, hogy akár kétszázszor is leütöm ugyanazt a dallamsort. Tehát nem az a fajta visszavonulás, ami Cincinnatust az eke szarvához űzte, hanem a fák, a csend vonzása. — A ház megnyugtatóan ómódi, a kert sem agyonművelt, és nem látok, az egyetlen pianínón kívül, sem hi-fi tornyot, sem videót. — Azért vannak hangszórók. És néha szeretek, mondjuk, egy Wagner Mesterdalnokok-felvételt hangosan hallgatni. Például ezt a mostani felújítást, amelyre a növendékeimet is elvittem, s a próbákra is bejártam. Ilyesmit körülbelül olyan hangerővel hallgatok, amilyennel a zenekar szól. Ez azonban ritkán fordul elő. Inkább fölveszem a fejhallgatót. A zene — magánügy. Vagy pedig valakivel együtt hallgatva válik személyes élménnyé. — És a koncert? A tömött széksorok? — Sokat járok hangversenyre. Még zenész barátaim is rám csodálkoznak olykor: nem unod még? Egy ízben Örkény István is megjegyezte: érdekes ez a zenemániád, mert például a magyar író nem olvas, csak ir. Valószínűleg nem volt igaza, de szellemes. Persze a Zeneakadémia hetedik sorában egy vagyok a több száz hallgató között. A dolog mégis, bizonyos értelemben, csak rám tartozik. Nem úgy vagyok a közönség része, hogy Nagy János vagy Kis Irma mellett ülök, hanem ugyanahhoz a titkos társasághoz tartozom, amelynek a viszonya hasonló a zenéhez, mint az enyém, noha egyes tagjait személyesen nem ismerem. — A közönség az ön számára csak élő tapéta? Hogy jobban hangozzék a terem? — Nem. A dologban a szertartásosság a lényeg. Hogy tisztelettel és bizonyos külsőségek megtartásával forduljunk akár 5