Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Hegyi Klára: Tartományszékhely az oszmán birodalom peremén

tási részterületek felelősei, törökül eminek és basik foglalták el: egy-egy adófajta vagy terményszolgáltatás ügyeinek intézői, a rendész szubasik, révátkelők, hidak, vámok, piacok, városnegyedek felügyelői. Felettük a szakágazatok elöljárói álltak: a birtok- és pénzügyeket irányító defterdárok, a bíráskodás mellett sok más feladattal megbízott kádik, a jogi-vallási életre felügyelő jogtudósok, müftik — mellettük a külön hierarchiába rendeződő katonaság „vezérkara": a szpáhikatonaságot parancsnokló alajbégek, a várak élén álló dizdárok s a folyami flottaparancsnokok, a kapudánok. A katonai és a polgári igazgatás párhuzamosan felépülő rangsora a csúcson, a szandzsákbégek és beglerbégek hivatalaiban találkozott össze: az ő illetékességük katonai, polgári és jogi ügyekre egyaránt kiterjedt. Ez az elnagyolt felsorolás nem képes visszaadni a hivatali alá- és fölérendeltségek bonyolult rendszerét, hiszen még a felső vezetés figurái sem egyenrangúak; csupán azt próbálja érzékeltetni, hogy a katonai és polgári igazgatás szerteágazó hálózata gondosan átfogott minden szakterületet, és nagyszámú alkalmazottat foglalkoztatott. Budán, a magyar tartomány legfontosabb vilájetszékhelyén, mindezeket az alkalmazottakat megtaláljuk. Ők tartották kordában a leigázott népességet, gondoskodtak a betelepült hódítók igényeinek kielégítéséről, hol háborúzó, hol barátkozó szomszédként kapcsolatot tartottak a királyi Magyarországgal és Erdéllyel, s végül engedelmes szolgaként teljesítették a fővárosi kormányszervek parancsait. „Az idegen urainknak kezeikben az üstökünk" — jellemezték találóan helyzetüket Kecskemét polgárai. Pedig az idegen urak nem is laktak a városban, kezük messziről, Budáról nyúlt le hozzájuk. E frontvidéki tartomány ellenséges terepén, a magyar végváriak állandó betöréseitől fenyegetve, az ide rendelt törökség nem széledi szét a számára életveszélyes városokba és falvakba. Biztonságosabbnak látta összebújni: katonaság, hivatalnoksereg és polgári lakosság kisszámú, de falakkal és ágyúkkal védett várakba húzódott. A környező magyarlakta települések igazgatását e központokból, elsősorban a vilájet- és szandzsákszékhelyekről kellett megszervezni. Ez a helyzet a meghódítottak kordában tartásának és „távigazgatásának" sajátos magyarországi módszerét hívta életre. A városok és falvak magyar elöljáróit — a bírákat és esküdteket — a törökök mintegy beépítették igazgatási apparátusuk alsó szintjébe. Rájuk bízták a települések gazdasági irányítását, az adók begyűjtését és a rendfenntartást. „Azért tétetünk bírákat az falukon, hogy mindenekre gondot viseljenek" — írta egy török birtokos. A helységeken belüli „minden dolog gondja viselése" tehát a magyar elöljárókra hárult, s ez kétségtelen autonómiát biztosított a településeknek. A török hivataloknak meg kellett találniuk az „üstökök kézben tartásának" azt a módját, amellyel az önkormányzatokkal szemben a távolból is biztosították hatalmi és anyagi érdekeiket. Erre két kézenfekvő út kínálkozott: a magyar elöljárók rendszeres felrendelése Budára és beszámoltatása az illetékes hivatalban, s az ellenkezője, a török hivatalnokok kiszállásai a településekre. A török adminisztráció sűrűn élt mindkettővel. A városi és falusi bírák és segítőtársaik évente több ízben megfordultak a budai defterdár és az adóztatásért felelős középrangú tisztviselők hivatalaiban, hogy a rájuk kirótt különféle pénzadókat, szénát, fát, vajat, juhot stb. beszolgáltassák, s még gyakrabban tették tiszteletüket, hogy kötelezővé vált ajándékaikkal sorsukat irányító uraikat meglágyítsák. Megjelentek, ha robotra rendelték őket, vagy szidásra, ha hibát vétettek. Jelentést kellett tenniük, ha gyanús haláleset vagy komoly bűntény történt a helységben. Ezeket ajánlatos Volt nem elhallgatni, mert hírük előbb-utóbb befutott az illetékeshez. „Jászberény bírája! üdvözletünk után a következőket tudatjuk: az a hír érkezett, hogy tegnap a városban leégett egy ház, s egy jobbágy és felesége benne égett. Amint e levél megérkezik, indulj hozzánk!" — kapta 1651-ben a város feje az utasítást, s elgondolkodhatunk a hír röptének gyorsaságán. Kéréseikkel nem hívásra, hanem jószántukból jelentkeztek a települések. Adómérséklésért, építési engedélyért, törvénytelenségek helyreigazításáért, általában oltalomért, felhatalmazásokért és sérelmeik orvoslásáért több hivatalt végigzarándokoltak. S amikor bármilyen ügyben végeztek az illetékes tisztviselőnél, felkeresték írnokát, aki a túlfejlett török adminisztráció jegyében és megfelelő díjazás, „cédulaváltság" ellenében írásba foglalta az eredményt. MÁSHOL ISMERETLEN ÖNÁLLÓSÁG Nem volt könnyű török fennhatóság alatt magyar elöljárónak lenni. A városok szívósan olyan önnállóságot harcoltak ki a 17. századra, amilyen a birodalom európai felében másutt ismeretlen. Ennek fejében azonban a felelősséget is viselniük kellett, s tűrni a megtorlást, ha az „idegen urak" valamivel elégedetlenek voltak. A „karóban száradás" gyakori ígérgetése csak ijesztegetésül szolgált, de verésből és tömlöcözésből bőven, pénzbírságolásból pedig még több jutott. „Kőrös szultáni város bírái és esküdtjei a muszlim seregek átvonulása után egy lovat fogtak. Minthogy ezt a kincstárnál jelenteni és átadni egy egész esztendeig elmulasztották, rajtuk e bűnnek díja megvétetett" (1665). Zülfikár budai defterdár nyugtája hallgat a ló értékéről, de a lefizetett 54 tallér büntetésből a nemesebbjéből is kitelt kettő. A budai törökök közül csausok, vojvodák és szubasik szálltak ki leggyakrabban a helységekbe. A csausok leginkább az állami terményadók után jártak, a vojvodák és szubasik főként a helyi rendfenntartást és bíráskodást ellenőrizték: a magyar bírák által felderített főbenjáró bűnök után a kincstár számára beszedték a büntetéspénzeket. Állami megbízatásaikat igyekeztek saját hasznukra is fordítani: ajándékokkal megrakodva tértek vissza Budára. A török adminisztráció második nagy feladatkörét a betelepült törökség igényeinek kielégítése jelentette. Ez is sok munkával járt, de legalább nem igényelt alkalmazkodást az idegen helyi viszonyokhoz. Ebben a tartományban a katonaság és a várak ellátásával kellett a leggondosabban törődni. Az itt adódó ezernyi tennivaló elintézését az erősen centralizált és pontos hivatali ügyvitel egyszerre könnyítette és nehezítette. A rendszertelenül ellátott akkori hadseregek katonái lehetnének a megmondhatói, mekkora jelentőséggel bírt a megbízható zsoldfizetés, a pontos élelem- és takarmányellátás s az elégséges pénz és munkáskéz biztosítása a várak karbantartására. De amilyen fontos volt mindez a sereg harci értékének növeléséhez és biztonságot nyújtó az ellátásért közvetlenül felelős hivatalnokok számára, a szervezés nehézkes szolgálati útja ugyanolyan tehertételt jelentett az ellátó apparátus munkájában. Mert hiába állt a vár — legyen bár vilájetszékhely — raktára szénával megrakottan, s hiába rendelkezett a helyi kincstár elegendő pénzzel a zsold fizetéshez, az osztás előtt minden alkalommal végig kellett járni az Isztambulba vezető szolgálati utat, a kiutalást láttamoztatni a nagyvezíri hivatalban. A magyarországi törökség másik két alkotóelemének, a hivatalnokseregnek és az iparos-kereskedő népességnek az ellátása sokkal kevesebb gondot jelentett a katonákénál. A hivatalnokok gondoskodtak önmagukról, iparos és kereskedő pedig viszonylag kevés telepedett le. Ennek a polgári népességnek az ellátása valójában annyiból állt, hogy biztosítani kellett számára a birodalom törzsterületein megszokott intézményeket és szervezeteket. Iskola- és templomszemélyzetről, török fürdőről, különleges keleti iparcikkek gyártásáról, keleti bazárokról és felügyelőikről, muszlim városrészek elöljáróiról ott kellett gondoskodni, ahol számottevő muszlim lakosság élt, nem a magyarlakta mezővárosokban. Mindennek közvetítése a fővárosi hivatalokba irathegyeket eredményezett. A 16. századra erősen felduzzasztott bürokrácia, a fejlett írásbeliség és a hivatalok 36