Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Szalay Péter: Születő és újraszülető sportok

dolog, hogy budapesti központtal megalakult a Magyar Tenisz Szövetség hobbi (amatőr) bizottsága, amely az amatőrversenyek igazi gazdája lehet, a sportág új híveinek jól felkészült központja. Nem faltörő kosok Az 1970-es évek végén nem sok jövőt jósoltak Budapesten a karaténak, a „harci művészetnek", amely a Távol-Keletről indult el világhódító útjára. Aztán kiderült, hogy az ősi sportág modern változata mégiscsak helyet követel magának a sportok „top-listáján" s méghozzá olyan gyorsan, olyan rövid idő leforgása alatt, ami más sportágnak még sohasem sikerült. Néhány lelkes szakember, így a taekwon-dóra specializálódott Harmat László, a kyokushin karatéban elmélyülő Adámy István, a sotokánra szakosodott Kecskés Sándor és dr. Gortvai István, valamint a kick-boxot választó dr. Leyrer Richárd erőfeszítései nyomán néhány év leforgása alatt több mint 5000-re növekedett a négy szakág budapesti követőinek tábora. A fővárosban csaknem 30 edzőközpont nyitotta meg kapuit, s ezekben kivétel nélkül kitűnő szakemberek láttak munkához. Mind a négy szakág megjelentette a kezdők és haladók munkáját megkönnyítő oktató és módszertani kiadványát, s a taekwon-dótól a kick-boxig már mind a négy fő irányzat sikeres vizsgát tett a világversenyek rendezéséből is. Volt már fővárosunkban, a Budapest Sportcsarnokban EB, világbajnokság s még Világ Kupa is, s mindig zsúfolásig telt ház előtt, amiből, persze, arra is lehet következtetni, hogy a küzdősportok közé tartozó ökölvívásnak, birkózásnak és cselgáncsnak bizony jelentős riválisa akadt... A négy legtekintélyesebb szakág kezdetben áldatlan testvérháborút vívott, az érvényesülésért vívott harc viszont egyiken sem segített. Aztán a szakágvezetők s velük együtt az edzők és versenyzők rájöttek, hogy értelmesebb és hasznosabb az összefogás, s azóta ahol csak tudnak, egymást segítik. A klubok előtt sorban állnak a jelentkezők, s a karatézok budapesti tábora már tízezer fős is lehetne, ha csak egyetlenegy önálló bázissal is rendelkeznének. A lelkes sportolók ugyanis minden tornateremben és sportcsarnokban csak vendégnek számítanak, s azokban is csak akkor kerülnek sorra, ha a főbérlők és a társbérlők már befejezték a gyakorlatozást. Ez ellen már nem is emelnek szót, annál inkább tiltakoznak akkor, ha meggondolatlanul faltörő kosnak vagy cirkuszmutatványba valóknak nevezik őket. A karatézok szerint sportáguk a világ legnehezebbike, itt az eredményhez az átlagosnál lényegesen hosszabb, nemegyszer szenvedésekkel teli út vezet, s erre a jelentkezők, s persze a szülők figyelmét is felhívják. Jóslatuk szerint a harmadik évezredre a karate az egyik legnépszerűbb magyarországi sport lehet, a budapesti klubok pedig akár világhírnévnek is örvendhetnek. A tojás alakú labda A rögbit még csak 1979 óta játsszák Magyarországon, addig sikertelennek bizonyult minden honosítási kísérlet. A Budapesten kinyomtatott magyar szabványkönyvet a Walesi Amatőr Rögbi Szövetség előírásai alapján állították össze, ennek lényege — s már ebből kiderül, hogy a rögbi a bátrak sportja —, hogy akinél a tojás alakú labda van, azzal az ellenfél gyakorlatilag mindent csinálhat, csak a nyakát nem szoríthatja meg... Budapesten eddig még csak három csapat alakult, a BEAC, az OKGT, valamint a Békásmegyeri Lakótelepi SC, míg vidéken Kecskeméten, Győrött, Esztergomban, Érden és Pécsett sikerült bázist teremteni. A magyar rögbizők létszáma összesen alig 300 fő, az elszánt sportolókat tömörítő szövetség megalakítására eddig még nem nyílt lehetőség. Ezért hát a rögbi magyar földön csak szabadidősportnak tekinthető, az úgynevezett bajnokság pedig csak félhivatalos. De mi is a rögbijáték lényege, amelyet vétek volna együtt említeni a sokkal durvább amerikai futballal? Egy mérkőzés 2 x 40 percig tart, egyegy csapatot 15-en alkotnak. Ebben a sportágban mindegyik játékosnak meghatározott feladata van, így például a különféle szabálytalanságok utáni tolongásban nyolcan vesznek részt, míg a 10-es, az úgynevezett repülő-fedezet a csapat irányítója, a 1 l-es és a 12-es a középjátékos, a 13-as és a 14-es a szélső, végül a 15-ös olyan szerepet tölt be, amit a söprögető a labdarúgásban. A játéktér szinte megegyezik a labdarúgópályával, a kaput viszont a H betűre emlékeztető építmény helyettesíti, amelynek szélessége — alighanem ezt is kevesen tudják — 5,60 méter, a keresztléc pedig 3 méter magasan található. Ha a labda a keresztléc fölött megy át, a találat három pontot ér, ha a „tojást" az alapvonalig eljutó játékos azon túlra tudja lehelyezni, négy pont illeti a csapatot. Hihetetlen, de így igaz: ebben a játékban a labdát csak hátrafelé lehet dobni, ha valaki mégis előreíveli, az a legsúlyosabb szabálysértésnek számít. Az Angliában, Franciaországban s újabban az északi országokban is mind nagyobb népszerűségnek örvendő rögbi magyarországi képviselői még csak a tanulópénzt fizetik, mégpedig a szó szoros értelmében, hiszen maguk vásárolják meg felszerelésüket, bérlik a pályát, szervezik mérkőzéseiket. Hiszik és vallják, hogy jelenlegi hátrányos helyzetük nem tarthat örökké, s egyszer — talán — még a Népstadionban is színre léphetnek... Otthont kereső' acélemberek A body-building, azaz a „testépítés" budapesti követői kereken húsz évig tartó roham után az idén végre csatát nyerhetnek. Ha a megszámlálhatatlanul sok íróasztali fiókot és mappát megjárt kérelmükre az utolsó, a legmagasabb fórumon is pecsét kerül, ez a sportág is polgárjogot nyer a fővárosban. A csupaizom sportemberek naponta legalább négy, a legszorgalmasabbak pedig öt-hat órát edzenek. Akkor elégedettek, ha a karhajlító izmaik, azaz a bicepszek vastagsága havonta legalább fél centiméterrel növekszik, s legalább ilyen tempóban a mellkasuk körfogata is. Ebből aztán az is kiderül, hogy a szorgos testépítők egy idő után csak méretre készült ingeket viselhetnek. A budapesti „badisok" összlétszáma — a klubvezetők állítása szerint — ma már meghaladja a 4000-ret is, s ez azért nagy szó, mert tíz évvel ezelőtt ennek a felével sem büszkélkedhettek. Akárcsak a rögbisek, a „deltás" vagy „kajakos" testépítők is maguk teremtették meg a gyakorlás lehetőségeit — változó sikerrel és szerencsével. Bitter István, Tasnádi László és a többi lelkes szervező — egyben tekintélyes külsőt öltött versenyző — évekig talpalt, amíg elhagyott vagy üresen álló pincékben és üzlethelyiségekben otthonra nem lelt, a akkor még hátravolt a különféle erősítő berendezések beszerzése. A kellékek közül egy-egy állótükör sem hiányozhatott, mert hogy ebben a sportágban az esztétikai szempontok az elsődlegesek. Semmire sem jut, akinek csak a karja fatörzsvastagságú, a lába viszont „pipaszár", vagy akinek kellőképpen széles a válla, a pocakjából viszont nem sikerült lefaragnia. A body-building eredményekre orientált hódolói a legtöbbet az úgynevezett fekvenyomással foglalkoznak, ami tulajdonképpen súlyemelés, csak éppen nem állva, hanem fekve, egy különleges padon elhelyezkedve, s a gyakorlatot egy állványról indítva. Egy másik irányzat képviselői abban vetélkednek, hogy ki mekkora súlyt tud a vállára venni, s azzal leguggolni, majd fel is állni. És vannak olyanok, akik megelégednek azzal, hogy hatalmas súlyokat a földről a vállukig felhúznak, bizonyítván, hogy a bicepszükben Toldi Miklós ereje lakozik. Akadt már a budapesti „badisok" között fekve-nyomó világcsúcstartó, de olyan is, aki a saját bevallása szerint, havonta 4000 forintot költött erre a kedvtelésére. Ennyibe került a klubtagsági díja s az a fehérjetartalmú készítmény, ami elősegíti az izmok gyors növekedését. A klubvezetők között akad mérnök, jogász és testnevelő tanár, ami pedig a sportolókat illeti, ők elsősorban a középiskolások, a szakmunkástanulók és a dolgozó fiatalok közül kerülnek ki. Akad viszont a „deltás" klubtagok között sebész adjunktus, volt birkózó-világbajnok (Növényi Norbert) és még újságíró is, igaz, utóbbi csak inkognitóban... Ambrus László, a Magyar Súlyemelő Szövetség válogatott versenyzőből lett szakfelügyelője szerint az otthont kereső acélemberek kétszer annyit töltenek edzéssel, mint például egy — első osztályú labdarúgó... SZALAY PÉTER 14