Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Bécs polgármestere

BECS POLGÁRMESTERE Dr. Helmut Zilk Az egymás felé vezető úton Fáradt ember benyomását kelti. Szemmel láthatóan fegyelmezi magát. Arcán udvarias figyelem, mélyen zengő hangjában szívélyesség, mozdulataiban az újságírót fogadó politikus rutinos közvetlensége. Ernyedt tartása, szemének kalandozó rebbenése azonban árulkodik. — Sokat dolgozik? — Ritkán megyek haza este hét-nyolc óra előtt. És korai kelő vagyok. — Ebben az épületben órákig bolyonghat az idegen anélkül, hogy kétszer ugyanarra a helyre érkezne. Számtalan kapu, lépcsősorok, liftek, temérdek folyosó, iroda. Kiismeri már magát? — Tökéletesen. Bár alig fél éve vagyok polgármester. Városi tanácsosként azonban ide szólítottak a kötelességeim. Vagyis, nem tévedek el. — Ön hat éven keresztül kultuszminiszter volt. Nálunk ezt lebukásnak hívják. — A rangok hierarchiájában, persze, alacsonyabban van a polgármester, mint a miniszter. Én azonban barátaim kérésére és pártom ösztönzésére vállaltam el a feladatot. A munka pedig nem mérhető a protokoll-lista szerint. — Szívesen fogadta a megbízatást? — Először elgondolkodtam rajta, aztán belevágtam. Nem olyan hálás feladat, mint miniszternek lenni. Közelebb vagyok a polgárokhoz, gyakrabban és közvetlenebbül érintenek a napi gondok, többet vagyok az emberek között. Ennek előnye és hátránya is van. Én szeretem ezt a munkát. — Ön közismert ember. — Ezt a televíziónak köszönhetem. Évekig műsorigazgatóként A terem akkora, mint a Zichy-kastély. A hatalmas szőnyegek, a temérdek barokk, empire dísztárgy meghökkentően gazdag környezetet teremt. A pompához nem szokott szem tétován leltározza a szépségeket. Sétának beillik, ha az ember ablakot nyitni indul, tízet is csönghet a telefon, mire felvenni odaér valaki, ajtót nyitni valóságos kirándulás. Polgármesteri hivatal. A Rathausban. Bécsben. Turistalátványosság. Minden valamire való városnézés programja. Az épület, amelynek homlokzatát most magasnyomású fecskendőkkel tisztítják a lerakódott, fekete koromtól, karcsú tornyával gőgösen tekint le a Ringre, a szökőkutakkal tarkított parkra. Főbejáratánál rögtönzött színpad, közvetítőkocsik, kamerák serege. Minden hónapra esik legalább egy. így mondják az itteniek. Följutni az első emeleti hivatalba meghökkentően egyszerű. Egy tízperces találkozás a budapesti Forum Szállodában; egy jól időzített kérés a meghívásra; Bécsben egyetlen, előző napi telefon Köhler úrnak, a titkárnak. Ennyi. S most itt ülök szemben dr. Helmut Zilkkel, Bécs polgármesterével. olyan program résztvevője voltam, amely a bécsiek érdekvédelmét szolgálta. Sokan megismertek, még többen fordultak hozzám ügyes-bajos dolgaikkal. — Felesége, Dagmar Kolter, ünnepelt primadonna. Nem sok a családban két sztár? — Ha arra gondol, hogy nem terhes-e olykor a népszerűség, akkor valószínűleg meglepő lesz a válaszom: nem. Nem kérkedve, de büszkén mondom, ha a bécsieket megkérdezi, minden tízből kilenc ismer engem. Ez nemcsak azt jelenti, hogy fölismer, hanem azt is, hogy ismerősének tart. Akihez oda lehet menni, akitől rokonszenvet, segítséget lehet várni, akinek kötelessége, hogy segítsen. — De mindenkivel csak nem tud személyesen beszélni? — Ez volt az legelső hivatali tevékenységem sorában, amit sikerült jól megszervezni. Kitűnő munkatársaim vannak. A maguk területén több tapasztalattal, információval rendelkeznek, mint én. S a valóságos problémák megoldásában az ügyfelek számára is ez a fontos, nem pedig, hogy velem találkozzanak. Ugyanakkor, természetesen, nagy súlyt helyezek arra, hogy — az ésszerűség határain belül — nyitva legyen az ajtóm. Két közvetlen mondatváltás, egy megértő bólintás, spontán kialakuló együttérzés, olykor csodákat művel. Ha már szóba került előző munkám és mostani beosztásom, a leglényegesebb különbség éppen ezekben a személyes kapcsolatokban van. Jóval közelebb vagyok az emberek mindennapi életéhez, mint miniszter koromban. Gyorsabban elér a megelégedés hangja, de a kritikáé is. Ez inspirál, ugyanakkor fáraszt. — És — gondolom — csak egy része a munkájának? 15