Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Szalay Péter: Születő és újraszülető sportok

Születő és újraszülető sportok A magyar labdarúgás nagy öregjei ellágyulva mesélnek azokról a régi szép időkről, amikor tíz talpraesett budapesti kislegény közül legalább kilenc — ha nem tíz... — számára csak egy sportág létezett: a foci. Közrejátszott ebben annak a világverő 1 l-nek a diadalútja, amelyet aranycsapatként becézgettek, és az ezüstig vitte az 1954-es világbajnoki döntőben. A futball volt tehát a szupersztár. De harminc-egynéhány évvel a magyar futball legsikeresebb korszaka után merőben más a helyzet, s igaz ez akkori is, ha sokak szerint a magyar sport még mindig a pettyes labda körül forog. Magyarázat, persze, sokféle akad. Egyesek szerint a labdarúgás magyarországi kiváltságos korszakának az 1960-as római olimpiai játékok, pontosabban, a versenyek versenyének első ízben idehaza is sugárzott televíziós közvetítése vetett véget. Amikor egy-egy kis „vetítővászon" előtt vagy harmincan szorongtak, habzsolták az élő adás újdonságát, megannyi látnivalóját. Hetekig, sőt hónapokig az „örök városban" történtekről beszélt a fél ország, Wilma Rudolphról, a nagyszerű amerikai vágtázónőről, a „fekete gazelláról", miként a szovjet magasugró Robert Savlakadzéről és a mázsákat könnyedén magasba röpítő súlyemelő, Jurij Vlaszov világrekordjairól s persze a dicsőségesen szereplő magyarokról: Kárpáti Rudolfról, a kardozó fenoménról, a fineszes ökölvívó Török Gyuláról, a légsúlyú bajnokról, miként Németh Ferencről, az öttusaversenyek győzteséről, na meg Parti Jánosról, a kenuzóról, aki úgy lapátolt, mintha motor hajtotta volna az evezőjét... Be is következett az a fordulat, amelytől már régen tartottak a magyar labdarúgás pápái, a foci vesztett a népszerűségéből, miközben megnőtt a kevésbé ismert és elterjedt sportágak becsülete. A tenisz reneszánsza Úgy is lehet fogalmazni, hogy a futball pozícióvesztése juttatta kellő térhez és levegőhöz a hervadozó rivális sportágakat, s azok közül is elsősorban azokat, amelyek — eltérő okok miatt — hirtelen világszerte népszerűvé váltak, vagy éppen reneszánszukat élték. Utóbbiak sorában első hely illeti a teniszt, amelynek látványosságát soha senki nem vitatta, ám egy ideig idehaza mégis furcsa kategorizálás — vagy inkább előítélet — áldozata volt. Talán azért, mert a felszabadulás előtt ennek a sportágnak az örömeit csak a kiváltságos osztályok és rétegek képviselői élvezhették. A teniszt elhamarkodottan „úri" sportnak kiáltották ki, a gazdagok költséges hóbortjának, és ez a beskatulyázás, sajnos, még hosszú ideig tartotta magát. Még akkor is, amikor a pályák kapuit már régen szélesre tárták, s minden tehetséges fiatal előtt ott állt a próba és a szerencse lehetősége. Kevés követője akadt Körmöczy Zsuzsának, aki előtt pedig Párizs, London, Róma és New York is kalapot emelt, s a világ legjobbjainak szűk táborába tartozott, ahogy Gulyás István is, akinél fanatikusabban és céltudatosabban készülő sportoló kevés akadt magyar földön. A fonák helyzet alig változott a 70-es évekig, akkor viszont végre megtört a jég. Feltűnt egy rendkívüli tehetségű és szorgalmú játékos. Játéka már húszévesen is élményszámba ment. Taróczy Balázsról van szó, aki a XI. kerületi, a Feneketlen-tó melletti pályákon tanulta meg a sportág egyszeregyét, majd felsőbb osztályba lépve a Pasaréten, a Vasas patinás teniszközpontjában a sportág legnehe-12