Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Kelecsényi Gábor: A Corvinák sorsa

fórumokon ismerték el, s minősítették jónak. Az utóbbi esztendőkre visszatekintve: a vállalat 1970-ben elnyerte az MSZMP és a SZOT vörös vándorzászlaját; Kiváló Vállalat címet kapott 1971-ben, 1974-ben, 1975-ben, 1977-ben, 1983-ban. És az idén május l-re ismét megkapták a kiváló címet. Minden kitüntetésnek van valami története, mindegyikhez fűződik valami sztori, természetesen a cím elnyeréséhez szükséges termelési eredmények és vállalati gazdasági mutatókon kívül. Az idei Kiváló Vállalat cím elnyerésének különleges, pontosabban különösen hosszú története van. Wéber László műszaki igazgatóhelyettes, akivel a vállalat eredményeiről, még inkább jövőjéről is beszélgettünk, rendkívül fontos fegyverténynek tartja a mostani elismerést. A vállalat vezetése úgy értékeli, hogy valójában az elmúlt három év „vetése" érett be, jóllehet, a kitüntetés elsősorban a tavalyi esztendő konkrét, számszerű eredményeihez kapcsolódik. Pedig a kezdet nem volt biztató. Amikor januárban számba vették munkáikat, csak mintegy ötven építési munkahelyet tudtak regisztrálni; ennek a fele volt új megbízás, a többi áthúzódó munka. Az indulásra tervezett munkák tekintélyes részét viszont el sem kezdhették, mert a megrendelőknek időközben valahogy „elveszett" a pénzük. Meglehetősen nagy űr — szabad kapacitás — keletkezett, amit sok kisebb munkával kellett kitölteni, s ez nem volt könnyű. És az ilyen „helyzet" nem volt jellemző a cég életére a megelőző években. A nehézségek ellenére teljesítették a tervekben előirányzott mutatókat. A vállalat 165 milliós nyereséggel zárta az elmúlt évet, az ÉVM-vállalatok rangsorában ezzel az elsők között vannak. A vállalat felkészülése már korábban kezdődött. Az 1982-ben megjelent minisztertanácsi rendelet (a szállítási és vállalkozási szerződések túlnyomó részét csak versenytárgyalás alapján lehet megkötni) gyakorlati formában csak 1984 végén „kopogtatott" a Középületépítő kapuján. A jókora fáziskésésről aligha a Középületépítő tehet. Tulajdonképpen csak az elmúlt másfél-két évben volt érezhető igazán, hogy aki Budapesten munkához akar jutni, akkor annak véresen komolyan be kell szállnia a versenybe. A vállalat vezetésének tehát át kellett értékelnie a cég tevékenységi mechnanizmusát. Mert ha van munka, akkor a termelési vonal határozza meg a vállalat életét. S mivel e téren eddig nem voltak alapvető gondjaik, az volt a feladat, hogy a termelési tevékenység szintjére kell fejleszteniük vállalkozási tevékenységüket, hiszen a verseny gyökeresen új helyzetet hozott. Előre kell megmondani, hogy mit, mikorra, mennyiért csinálnak meg. Erős vállalkozási osztályt hoztak létre, a meglévő négy-öt tagú stábot közel húsztagú csapattá szervezték saját szakembereikből. A Középületépítő eddig mintegy harminc versenyen indult, negyed részét meg is nyerte, ami nem rossz arány — nyugati mércével sem. Kétségtelen, nagy szellemi kapacitást köt le a versenytárgyalás, s nem olcsó befektetés, hiszen a kiadások elvesznek, ha más kapja a megbízást. Ám a felkészülés, a megalapozott ajánlat — még ha veszítenek is — egyrészt jó „gyakorlási lehetőség", másrészt a jövőben ez is kamatozhat, mert a megrendelők látják, hogy komoly, megbízható kivitelezővel van dolguk. Izgalmas lett tehát a piaci világ. A vállalat felelőssége igen megnőtt, nem utolsósorban magán a vállalaton múlik, hogyan prosperál. A Középületépítő tehát felkészült a versenyre, s ennek aktív résztvevője kíván maradni a jövőben is. Ebben a munkában jó partnerekre talált hagyományos alvállalkozóiban: az Út- és Vasútépítő Vállalatban, a Mélyépítő Vállalatban, a Kőfaragó- és Épületszobrászipari Vállalatban, a Villanyszerelőipari Vállalatban, a Csőszerelőipari Vállalatban, a „fémmunkás" Vállalatban — hogy csak a jelentősebb cégeket említsük. Az új piaci körülmények — éppen a versenyszellemből következően — gyorsabb, rugalmasabb reagálást követelnek. A Középületépítő erre is igyekszik ráhangolódni, bizonyos hatásköröket, döntési jogokat „lejjebb" adtak a vállalaton belül. Számos kérdésben, mellyel korábban a felsőbb szintű vezetőkhöz szaladtak, most már a termelőegységek vezetőinek kell felelősséggel dönteniük. Ez a belső „hatalomátadás" persze fokozatosan történt és történik, s így nem fordulhat elő, hogy ha valami „nem jön be", megrázkódtatja a céget. A termelőegységek önállóságának fokozására szükség volt, a vállalat ezzel is fokozhatja versenyképességét. Mert nem könnyű versenyezni. A „versenyrendelet" ugyanis csak elvileg vonatkozik az iparra, jóllehet az ipar a szállítási szerződés révén hozzájárulhat a kivitelező sikeres produkciójához, de okozója lehet bukásának is. Az ipari szállítók idehaza sok esetben monopolhelyzetben vannak. Igazán nem érdekeltek abban a versenyben, ami a kivitelezői vagy fővállalkozói tevékenységnek éppen a motorja. így aztán óriási rizikó ma arra vállalkozni, hogy — mondjuk — a két év múlva átadásra kerülő épülethez szükséges épületgépészeti anyagot vagy berendezési tárgyat a pályázaton szereplő paraméterekkel és minőségben határidőre szállítja az ipar. És e téren egyelőre nem tapasztalható semmiféle javulás. Tehát lehet-e jóhiszeműen megajánlani a versenytárgyaláson egy „érdektelen" cég termékét, berendezését? Egyáltalán: vállalkozhat-e felelősen ma egy építőipari kivitelező vállalat monopolhelyzetben lévő, csaknem érdektelen háttériparral? A vállalati belső struktúra átalakítása, átszervezése révén aztán a Középületépítő offenzívebb munkaszerzési módszerekkel — ahogy mondani szokás — piacképesebb lett. A múlt évi sikeres versenytárgyalások eredménye, hogy ebben az évben nincsenek munkaellátottsági gondjaik, partnervállalataikkal olyan nagy létesítmények kivitelezését kezdhették meg, mint az ELTE-építkezés Lágymányoson, ami összességében közel egymilliárdos munka; majdnem félmilliárdos vállalkozásuk a Magyar Televízió stúdiójának építése Óbudán. Megemlítünk még néhány helyszínt, ahol ez idő tájt a Középületépítő cégjelzése alatt dolgoznak. Az áthúzódó nagyobb munkák: Közgazdaságtudományi Egyetem I. ütemének építkezése a tervek szerint nyáron elkészül, s folytatódik a II. ütem kivitelezése, melynek befejezési határideje 1987 vége. A Skála Sprint mintegy 200 milliós beruházása 1985 májusában kezdődött, az idén ezt is átadják. Dolgoznak a János, a Róbert Károly körúti kórház, a SOTE Érsebészeti Intézetének rekonstrukcióján. A vállalat a kivitelezője az MTA Könyvtára építésének: az Akadémia mögötti lakóházat alakítják át. Ha pénzforrások majd rendelkezésére állnak, rendbe hozzák a Szent György teret, s várbeli munkájának folytatásaként a vállalat végzi a Sándorpalota homlokzatának helyreállítását. Rájuk váró feladat az Alumíniumipari Tröszt Pozsonyi úti épületének felújítása; a Testnevelési Főiskolának tanszéki épületet emelnek és rendbe hozzák a kollégiumot. Mindezek közül a nagy volumenű munkák azok, melyek a vállalat „hagyományos" felállását jelentik, vagyis az öthat nagy munka mellett több kisebb beruházáson — mint amilyen egy mozi vagy egy szakorvosi rendelő építése — dolgoznak. Mit várnak a tervciklus további éveitől? A vállalatnak — számításaik szerint — jelentősen növelnie kell nyereségét, mert valószínű, sem a beruházási piac kínálata, sem a gazdasági szabályozók nem változnak alapvetően. A verseny tovább éleződik, nagy tolongás lesz a munkáért. A vállalat fő munkaterülete a közintézményi rekonstrukció, joggal bíznak tehát abban, hogy — többek között — elnyerik a megbízást a Szépművészeti Múzeum felújítására, továbbá egy, magyar-finn kooperációban tervezett gyógyszálló építésére, és számítanak az új Nemzeti Színház építésének megkezdésére is. A vállalatnak közel 3000 dolgozója van, ennek a gárdának szeretnének az elkövetkező években is értelmes, megélhetést adó munkát biztosítani, együtt tartani a kollektívát. Az ÉVM-vállalatok átlagát tekintve a vállalat a listavezetők csoportjában áll az átlagkereseteket illetően, s ez most is megtartó erő. A Középületépítő mindenkori igazgatói sokat tettek azért, hogy a dolgozók kötődjenek munkahelyükhöz, jól érezzék magukat a vállalatnál, s ez egyaránt vonatkozik az értelmes munkára, a bérek „karbantartására" és a szociális ellátásra. Mind a fizikai, mind a szellemi dolgozók azonosulnak a vállalat törekvéseivel, és tisztességnek, rangnak érzik idetartozásukat.