Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Ágoston Gábor: „A tudomány útmutató a haszonhoz és a boldogsághoz...”

ták annyit a város új urai. Sőt, az itteni görögkeleti egyház megerősödésére következtethetünk azokból az adatokból, amelyek arról számolnak be, hogy a város 1552-ben egy görögkeleti püspökség székhelye volt. Az utolsó püspökről 1684-ből van adatunk. Figyelmet érdemel még, hogy a 16. században a városban élt ortodox hitű koptok igen nagy számban tértek át a hódítók hitére. Hasonlóan békésebb hitéletük lehetett a város falain belül élő zsidóknak. Kisebb-nagyobb ingadozásokkal számuk folyamatosan növekedett, az Európából menekült askenázi, a Birodalom belsejéből áttelepült szefárd és szír rítust követő zsidók száma a 17. század második felében közel ezer főre rúgott. A budai zsidók három zsinagógával rendelkeztek, s a hitközség jó anyagi helyzetéből nemcsak a helybeli művelődés támogatására tellett, hanem a szentföldi szegények segélyezésére is, hogy azok is „tanulhassák a szent tant". A város számos tudós zsidóval büszkélkedhetett. Közülük kitűnt műveltségével az 1686-os ostrom eseményeit Budai krónikájában megörökítő Schulhof Izsák és apósa, Efrájim ha Kóhen, aki hosszabb ideig (1666—78) viselte a budai rabbi tisztségét. A tudós hírében álló rabbit Európa távoli vidékeiről is felkeresték a tanácstalan hívek. 1678-ban ragadta el a pestis, pedig a legszebb reményei voltak arra, hogy hamarosan mint jeruzsálemi rabbi gondoskodhat hitsorsosainak életéről. A hódolt Budán élő keresztények szellemi életéről forrásaink igen szomorú képet festenek. Az éles nyelvű Dernschwam mind a katolikusokat, mind a protestánsokat szigorúan elmarasztalta útinaplójában azért, hogy a budai lelkészek „még latinul sem tudnak, csak éppen az előírt szöveget." A tudatlan lutheránus papot „fizetett bolondnak", „az öreg pápistát" pedig „értelmetlen miseszajkolónak" nevezte. Utazók sora bánkódott azon, hogy a Mátyás idejében műveltségéről oly híres város „disznóóllá és kutyarekesszé" vált, s hogy Mátyás hajdani gazdag könyvtárát tudósok helyett patkányok látogatják. Az iskolák nagy része becsukta kapuit. Igaz, 1573-ban Stephan Gerlach még feljegyezte, hogy a keresztények temploma egyben „deák iskolául is szolgál". Tanítójáról pedig megemlítette, hogy az Melanchthon követőjének mondotta magát. 1605-ben Bocatius János kassai bíró arról panaszkodott, hogy az iskolás gyermekek száma igen megfogyatkozott, az iskolamester körül csak öt nebulót látott. A keresztény kisdiákokkal latin főneveket deklináltató oskolamesterek helyett török hodzsák az arab írás és a muszlim művelődés rejtelmeibe vezették be a város új urainak gyermekeit. Hangzik a tudomány fontosságát hangsúlyozó hadisz (szent hagyomány). Szép bizonyítéka vallás és művelődés szoros összefonódottságának, hogy gyakorta ugyanazon építmény egyként szolgált imahelyül és lecketermül — ahogyan azt a muszlim világ kisebb településein ma is tapasztaljuk. A hódolt Budán is gyakran láthatott az utazó kopaszra nyírt bosnyák és török nebulókat, akik a mecsetek és dzsámik egy-egy félreeső, félhomályos zugában vagy belső oszlopainak tövében jellegzetes törökülésben vették körül tanárukat, s szívták magukba a muszlim vallástudomány alaptanait. „ALLAH VÉLE NÉPEKET EMEL FÖL" A dzsámik komoly politikai jelentőséggel is bírtak, hiszen csak ezen nagyobb muszlim imaházak szószékeiről, a minberről mondhatta el a pénteki istentisztelet szónoka, a hátib a „tulajdonságok szónoklatát", amelybe belefoglalta a kalifának, az Oszmán Birodalom szultánjának, a padisahnak nevét. Ez az aktus az iszlám világban a főhatóság elismerésének ünnepélyes kinyilvánítása. Újonnan elfoglalt területeken az első hutbe elmaradhatatlan velejárója a hódításnak, amely 1541-ben Budán is a szokásos díszes külsőségek közepette zajlott: „A szent pénteki napon — olvasható Nagy Szülejmán híres kancellistájának, a szemtanú Dzselálzáde Musztafának a krónikájában — a vallásvédő padisah őfelsége az államnak összes oszlopaival, a vezírekkel, az udvari szolgákkal és az egész sereggel a dzsámiba ment. A müezzinek az imára hívó éneket énekelték, s az ezán hangjaival szerencséltették Budun városát és környékét. Az ékesszólású khátib pedig a pénteki imát mondta, isten és a teremtmények legelsőjének dicsőítése után a győzedelmes padisah nevét említvén a khutbéban." A mecsetek és dzsámik e többféle funkciója miatt volt oly fontos a Budát meghódított oszmánoknak, hogy mielőbb átalakítsák a városban talált keresztény templomokat vallásuk céljaira. Mivel a muszlim hívő arccal Mekka felé köteles imádkozni, ezért a legelső feladat valamennyi templomban a mekkai irányt jelző félköríves vagy sokszög alaprajzú imafülke, a mihráb kialakítása. A mihráb fölül kőből készült sztalaktitokban záródik, amelyet gyakorta díszítettek az arab kalligráfia egyik legszebb írástípusával, a szülüsszel írott Korán-idézetekkel. A dzsámik másik legfontosabb tartozéka a pénteki istentisztelet szónoka számára készített szószék, amely mindig a mihráb jobb oldalán található. A szépen faragott, fából vagy kőből készített minber a dzsámi dísze, amely tág teret enged az oszmán díszítőművészet mestereinek, hogy Allah iránti szeretetüket kecsesen kanyargó betűfolyamokban fejezhessék ki. Elmaradhatatlan tartozéka a dzsáminak a karcsú minaré, amelynek kialakításánál gondosan ügyeltek arra, hogy az imára szólító müezzin mindig Mekka felé nézve jusson ki a torony belsejében kanyargó sötét csigalépcsőből a „világosságra", s hogy a karzaton körbejárva mind a négy égtáj felé elmondhassa dallamos, imára hívó ezán)&l. A dzsámik mellé építették az elemi ismereteket nyújtó iskolákat, a mektebeket, a közép- és felsőfokú képzést adó medreszéket, a hozzájuk szorosan kapcsolódó könyvtárakat; közelükben lelte meg az utas a szegénynek s gazdagnak egyként három nap s három éjjel ingyen szállást biztosító karavánszerájt, a nincstelen a népkonyhát, hol éhét csillapíthatta, a rászoruló beteg a gyógyítóházat, a szomjúhozó vándor a közkutakat, az út porától vagy a mindennapi munka verejtékétől megtisztulni óhajtó a fürdőt, az új portékára vágyó polgár a bazárt. A számos budai dzsámi s a melléjük telepített oktatási és szociális építmények közül csak a jelentősebbek élvezhették az állam gondoskodását. Ilyen, a kincstár gondozásában lévő dzsámi volt Budán a többi között a Nagyboldogasszonytemplomból átalakított buduni nagy dzsámi és a középső dzsámi. A dzsámik alkalmazottai nem panaszkodhattak, békés és veszélytelen munkájukért jobban megfizették őket, mint a hadsereg katonáit: a 16. században egy janicsár napi zsoldja ugyanannyi (öt akcse) volt, mint a legalantasabb mecsetszolgák napidíja, s a legjobban fizetett lovas szpáhik sem kaptak sokkal többet (20 akcse), mint a távoli végvidék egy-egy nagyobb dzsámijának imámja. Azokat a dzsámikat, mecseteket, mektebeket és medreszéket, amelyekről az állam nem gondoskodott, az oszmán-török birodalomban oly elterjedt alapítványi rendszer, a vakufok hálózata tartotta fenn. Tévedés volna azt hinni, hogy az alapítványozók kizárólag a legtehetősebb muszlimok közül kerültek ki. Szegények és gazdagok tehetségükhöz mérten egyaránt igyekeztek eleget tenni vallásuk jótékonysági elvárásainak. A szegényebbeknek gyakran csak arra tellett, hogy szerény napidíjat folyósítsanak azon személyeknek, akik haláluk után a jelesebb napokon elmondanak érettük egy-egy imát. A polgári és katonai igazgatás magasabb polcain biztos jövedelmet élvező, jelentékenyebb ingatlanokkal rendelkező budai főtisztségviselők, defterdárok, kádik és pasák, természetesen jobban kitettek magukért. Valamennyi budai főrangú közül kitűnt gazdag alapítványaival a bosnyák Szokollu Musztafa pasa, aki élete nagy részét hazánkban töltötte, s mint füleki és szegedi szandzsákbégnek, majd utóbb mint budai pasának (1566—78) bőven nyílott alkalma rá, hogy a földet, mely néki otthont adott, bőkezű építkezéseivel gazdagítsa, s hogy hírnevét ekként öregbítse. 12 esztendei beglerbégsége alatt — többek között — karavánszerájt, mellette szép hévfürdőt építtetett Budán, amelyről életrajzírója megjegyezte, hogy „éppúgy nincs párja, mint a bölcsesség kövének". Egy másik budai fürdőről is megemlékezett, amelynek „ezüstszínű kupolája az ég oszlopainál is fényesebb volt" — írta róla. (V. ö. Századok, 1908. 82-83. o.) 36