Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Ágoston Gábor: „A tudomány útmutató a haszonhoz és a boldogsághoz...”

Török világ Budán (5.) \<,<)M<>\ <, \ H( >K „A tudomány útmutató a haszonhoz és a boldogsághoz..." Vallás és művelődés békességben megfér e vallásban, amely ugyan — miként azt neve is mutatja (iszlám = odaadás) — teljes engedelmességet követel a hívőtől, a magát megadó embertől (muszlim) Allah, az Irgalmas, a Könyörületes irányában, nem kíván azonban teljes vakságot, s nem híve a fanatizmusnak, a józan ész eltiprásának, a tudomány háttérbe szorításának. Egy muszlim mondás szerint ,,az emberek kétfélék: olyanok, kik tanulnak, s olyanok, akik tudnak — akik e két osztály egyikébe sem tartoznak, azok haszontalan férgek." (Goldziher Ignác: Az iszlám Bp., 1981. 376. o.) „Mi azt akarjuk, hogy a faluk, városok épülnének" — írta Ahmed budai pasa 1597-ben a tűzhelyeiket elhagyott óbudaiak és váciak visszaköltözését szorgalmazó levelében. Ezen az idézeten kívül számos adat bizonyítja, hogy a város új, muszlim urainak nem állott érdekében a dolgos munkáskezeket jelentő keresztények elköltözése. Az iszlám vallás közismert toleranciáján kívül jól felfogott gazdasági érdekeik is ezt követelték az oszmánoktól, hisz csak a nem muszlimoktól szedhették a fejadót. A zavaros idők okozta bizonytalanságban azonban az oszmán hatóságok minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A 15. század végén még közel 8 ezerre tehető keresztény hívek száma a hódoltság első évtizedeiben erősen megfogyatkozott. 1590-ben az 1546-ban összeírt keresztény családfőknek már csak 52 százaléka élt a városban. A legérzékenyebb veszteség a keresztény hívek szellemi életére korábban oly nagy befolyással rendelkező katolikus egyházat érte. Számos pap elhagyta a várost, s a pásztor nélkül maradt gyülekezet nagy része távolabbi vidékeken keresett békésebb életet. Az elköltözött katolikus hívek helyét egyre nagyobb számban muszlimok, ortodox hitű cigányok s a kereskedelmi életben az elmenekült németek munkáját folytató zsidók foglalták el. A hódoltság első öt évtizedében (1546—90) a budai zsidó családfők száma 44 százalékkal szaporodott, a koptnak nevezett ortodox cigány családfőké pedig egy emberöltő alatt (1546—80) 75 százalékkal növekedett. (Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546—1590. évi összeírásai Bp., 1985. 150-153. o.) KERESZTÉNY ÉS ZSIDÓ HITÉLET, MŰVELŐDÉS A törökök csupán egy templomot, a Mária Magdolna egyházat hagyták meg a keresztények kezén, hol azok „dőre hitük szerint" gyakorolhatták vallásukat. A katolikusok a templom szentélyében tartották miséiket, amelyeket a hívek igen gyéren látogattak. A budai katolikusok hitéletének ápolásáról néhány ferences barát gondoskodott. 1587-ben Reinhold Lubenau két, a római központból kiküldött baráttal találkozott a városban. Mikor a század végén a törökök ezt az egyetlen templomot is átalakították dzsámivá, a katolikusok — ekkor jobbára olasz és raguzai kereskedők — elhagyták a várost. Vélhetőleg ekkortájt távoztak Budáról a ferences barátok is. Ezután több mint egy emberöltőn át szünetelt a katolikus hitélet Budán, s csak 1635-ben éledt újjá, amikor — a 17. század elején a Víziváros területén viszonylag nagy számban letelepedett balkáni származású katolikus hívek lelki gondozására — a római Propaganda Fidei ismét lelkészeket küldött a városba a boszniai ferences rendtartományból. A pesti katolikusokról szintén „Assisi szegényének" kései követői gondoskodtak. Az 1669-ben Budán járt Edward Browntól tudjuk, hogy Pesten a kapucinus barátok hirdették az Igét. A pesti ferenceseknek a hódoltság végén már templomuk is volt. A barátok világi gúnyát öltöttek, hogy ezzel is mérsékeljék a török hatóságok haragját. Az oszmánok szívesebben támogatták a protestánsokat, vagy ahogy Batizi írta Melanchthonnak 1543-ban, „inkább kedveztek" a reformált egyházak híveinek, mint a katolikusoknak. Talán a törökök gyakorta valóban toleráns magatartásával magyarázható, hogy a vallási csatározások hevében némely protestáns teológus „Isten nagy jótéteményének" tartotta, „hogy e földet meghódítani engedte a barbároknak", mivel „a török törvénykezése alatt mindenütt szabadabban hirdethetik az evangéliumot." (Karácsonyi J.—Kollányi F.: Egyh. tört. eml. IV. Bp. 1909. 451. o.) A budai protestánsok lelki gondozását papjaik a templom elvétele után sem hanyagolták el: Rozsnyai Dávid naplója szerint 1683-ban is tartottak a Várban istentiszteletet, bár ekkor a protestáns hívekről már az óbudai pap gondoskodott. Pesten feltehetően szintén folyamatos volt a protestáns hitélet, 1684-bőí még az akkori lelkész nevét is ismerjük. A hódoltsági Óbudán — az elköltözés 12 esztendejét leszámítva, amikor a település teljesen elnéptelenedett — szintén folyamatos keresztény szellemi életnek lehetünk tanúi. A lelkészi teendőket az 1570-es évektől kezdve protestáns papok látták el. Az utolsó református pap neve 1686 előttről maradt ránk. Az óbudai református egyház jelentősége a 17. században már fölötte állott a testvérvárosok egyházaiénak, s hozzá tartoztak a környező falvak is. Buda görögkeleti lakóit nem háborgat-35