Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Vigh Károly: „Én a magyar lelkiismeretet szólaltattam meg”

delemben. Közösen lép fel Buza Barna, Nagy Vince volt októbrista miniszterekkel, valamint a szintén polgári radikális Rupert Rezsővel és Zsolt Bélával. Az egyik, Budán közösen megtartott választási gyűlésükön Bajcsy-Zsilinszky is felszólalt, és kijelentette: „Más utat jártam, mint barátaim... De ráébredtem arra, hogy abban, hogy itt 18-ban nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy kellett volna, nem az egyes emberek hibásak. Ha a 67-es politika Kossuth politikáját folytatta volna, s betetőzte volna ezt a politikát egy földreformmal, akkor 18-ban nem összeomlás következett volna, hanem nagyszerű demokratikus föllendülés. A forradalmak után következő tizenöt év semmi újat nem hozott... Én megtagadom ezt a 15 évet!" Pályájának legjelentősebb, befejező szakaszában, a második világháború időszakában — fuzionálva a Független Kisgazdapárttal — 1939-től a legnagyobb demokratikus ellenzéki politikai párt képviselőjeként mint annak külpolitikai vezérszónoka vesz részt a parlament életében. Még tagja a képviselőház külügyi bizottságának — ahonnan Bárdossy miniszterelnök később kihagyatja náci- és háborúellenes felszólalásai miatt —, amikor 1941. november 10-én felszólal és a világháború kimeneteléről, valamint a helyes magyar magatartásról — többek között — a következőket jelenti ki: „Az én legszentebb meggyőződésem szerint a nemzeti szocialista nagynémet birodalom el fogja veszíteni ezt a háborút. Magyarország azonban, mely ezer éven át nem csatlósa, hanem leghatalmasabb és legeredményesebb közép-európai ellenlábasa volt a nagynémet gondolatnak, a Drang nach Osten új meg új formájában jelentkező törekvéseinek, nem pusztulhat vele. Idejében, a német katonai diadalok látszólagos delelőpontján emelem fel tiltakozó szavamat elődeink évezredes politikájára, mérhetetlen szenvedéseire és áldozataira hivatkozva, a német sorssal való azonosulás ellen. Az én kérésem csupán annyi az igen tisztelt miniszterelnök úrhoz, ne akadályozza meg, hogy még idejében bárkát építsünk magyar nemzetünk számára a közelgő új özönvíz elé." A háborús bűnös Bárdossyt ugyan leváltják, és már Kállay a miniszterelnök, aki a háborús „csődtömeggel" együtt az újvidéki „razzia" súlyos erkölcsi következményeit is kénytelen átvenni elődjétől, amikor Bajcsy-Zsilinszky 1942. december 2-án a képviselőházban elmondja a magyar parlamentarizmus talán legnagyobb vihart kiváltó interpellációját. A nyilas és más fasiszta képviselők üvöltéseinek pokoli zajában alig tud néhány mondatot elmondani beszédéből, amelyben követeli a délvidéki pogromért felelősök bíróság elé állítását. Utolsó szavai ezek voltak: „Én a magyar lelkiismeretet szólaltattam meg." Nincs terünk sorra idézni különböző alkalmakkor elmondott, nagy visszhangot kiváltó beszédeit. A költségvetési vitában, 1943. december 9-én szólalt fel utoljára a magyar képviselőházban. így kezdte beszédét: „Tisztelt ház! Nem kívánok jóslásokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, az ellenzéket is Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül. Bennünket a világeseményekből legfőképpen az érdekel, mi lesz az úgynevezett kis nemzetekkel, főleg pedig: hogyan élhetjük a jövőben szabadon a magunk életét, s betölthetjük-e a magunk évezredes magyar hivatását itt Európa szívében. Erős a hitem, hogy az emberiség új fejlődése az egyéni, népi, nemzeti szabadság és önkormányzat, a teljesebb szociális igazság, a mostaninál tisztultabb demokrácia, az úgynevezett kis népek nagyobb megbecsülése és nagyobb, főleg szellemi akciószabadsága, teljesebb önrendelkezése irányában halad." * * * Végül szólnunk kell Zsilinszky otthonairól. Politikai pályájának legjelentősebb másfél évtizedét két, egymáshoz közeli helyen élte le: Budán, a Krisztinavárosban, előbb az ún. Bethlen-udvarban egy kis kétszobás lakásban, majd a Szent János téren. A Bethlen-udvari lakásból nem sok jó emlékkel távozott, mert talán ott gyötörték őt a legnagyobb mértékben az anyagi gondok. Erről tanúskodik — egyebek között — egy 1934. október 24-én Kodolányihoz, egyik lapszerkesztőjéhez írt levele is. Ebben így vall anyagi helyzetéről: „...pár nappal ezelőtt egy jogtalanul kivetett és már törölt illeték miatt kicsi híja, hogy elvitték a bútoraimat; tegnap a gázt akarták lakásomon kikapcsolni... ki van kapcsolva a telefonunk..." A Bethlen-udvarból 1936-ban átköltözött a Szent János tér l/a számú ház (ma Attila út. 37.) IV. emeletére, egy tágasabb, háromszobás lakásba. Különösen a második világháború időszakában jártak fel sokan hozzá: barátai, politikai szövetségesei Bethlen Istvántól Szakasits Árpádig és Kovács Imrétől Kállai Gyuláig és Spectatorig hosszú a névsor. Kállai „Életem törvénye" című vaskos memoárkötetében még leírást is közöl a lakásról: „Az eléggé szűk előszobából mindjárt a szintén nem nagy méretű könyvtárszobába lehetett jutni... Az asztalon virág. A szőttesek, a bútorok s a virágok színeinek az ide is besütő napfény különös ragyogást kölcsönzött. E szoba hangulata végül is úgy maradt meg emlékezetemben, mint a színeknek valami csodálatos őszi orgiája." Ez a lakás volt a színtere annak a tűzpárbajnak, amelyre 1944. március 19-én délelőtt került sor Zsilinszky és a lakásába behatoló, állig fegyverezett német megszállók között. Az „ütközet" koronatanúja, Bajcsy-Zsilinszky özvegye, a szeretett Mickó, a drámai események minden pillanatára vissza tudott emlékezni: „...a németeknek sikerült kilőni a zárat és behatoltak az előszobába. Az uram lövésre készen tartott fegyverrel a hálószoba ajtajában állott. A külső szoba homályos üvegajtaján keresztül megjelent az egyik fegyveres SS árnyalakja... Hinaus, Hinaus! — hallatszott az ordításuk az ajtón keresztül. Endre ekkor lőtt először. Az SS-ek géppisztolysorozatokkal válaszoltak. Azután újra Endre lőtt, s a németek ismét sorozattal válaszoltak. Az ajtóüvegek, az ablakok, a tükrök szilánkjai csörömpölve szóródtak szét a lakásban. A rádiót is eltalálták. Amikor pedig a másik oldalról, a fürdőszobán át akarták megközelíteni Endrét, ő a hang irányába lőtt, és a fürdőkályhát keresztüllyukasztotta a golyó, úgy, hogy azonnal folyni kezdett a víz... Mint utóbb megállapítottam, összesen 36 lövést adtak le hárman a Gestapo részéről a lakásban. És a lövések közepette hallottam Endre szavait: „Egy haslövés... egy váll-lövés..." Azt hittem, hogy az ő lövéseinek a találatait közli velem, de kiderült, hogy a saját sebeit mondta be. Végül is eldőlt az egyenlőtlen harc. „Adjuk meg magunkat, Endre" — mondtam neki, amikor az utolsó golyót is kilőtte pisztolyából. Endre ekkor a pisztolyt kidobta az ajtón a nappaliba, mire az SS-ek berohantak a szobába, a több sebből vérző Endre kezeit hátrakötözték, és elvezették. Még a kabátját és a kalapját sem engedték felvenni. Mielőtt belökték volna az autóba, a közben odasereglett emberek felé elkiáltotta magát: „Éljen a független és szabad Magyarország!" * * * A felsorolás, amelyet a fentiekben Bajcsy-Zsilinszky lapjainak szerkesztőségeiről, baráti találkozóinak színhelyeiről és lakásairól csak felvillantam sikerült, nem teljes. Mégis úgy vélem, hogy képet ad arról: mit jelentett számára a főváros, ahol negyed századon át vívta politikai küzdelmeit. Születésének centenáriuma alkalmából legalább gondolatban járjuk végig ezeket a helyszíneket, így tisztelegve a nagy hazafi élő emléke előtt. VIGH KÁROLY 34