Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - P. Szabó Ernő: Lélek és forma a Galériában

Vaszary János: Aranykor (részlet), 1898 Nagy Sándorné Kriesch Laura: Új virágok új világban, 1909 Münchenből, hogy maga is bekapcsolódjon a millenniumi rendezvénysorozatba, amelynek minden eseménye az elmúlt ezer év állami létének ünneplését s a következő időszak „alapkőletételét" szolgálta. „A honfoglalás első évezrede bevégződött. Jól végződött be. A magyar nemzet rátalált önmagára" — írta 1896-ban Jókai Mór. Ha azt a szédületes ipari-mezőgazdasági fejlődést nézzük, amely az elmúlt évtizedekben lezajlott, nem is kételkedhetünk a szavak igazságában. Magyarország, — igaz, a Monarchián belül, de mégis Európa számottevő államai közé emelkedett, Budapest e korban vált világvárossá. Az optimizmus akkor is rokonszenves, ha a másik oldalról nézzük a dolgot: mi volt száz, de akárcsak ötven évvel korábban Magyarországon? Ha e kérdést a művészetre vonatkoztatva tesszük fel, azt látjuk, hogy a művészeti élet, a magyar nemzeti művészet kialakulása a XIX. század elején kezdődött meg. A kibontakozást számos tényező akadályozta: a megfelelő iskolák, a mecenatúra, a közönség magas szintű vizuális műveltségének hiánya, a levert szabadságharc utáni szellemi prés; és jó néhány oka volt annak is, hogy a magyar művészet nehezebben szabadult a kifejezetten társadalmi-politikai problémák terhétől, mint más, kevesebb ellentmondás között fejlődött népek művészete. A „história" a politika s a művészet, az államhatalom s az ellenzék szempontjából egyaránt kulcsfogalom volt, aligha csodálható tehát, hogy a politika és a művészet egymásra talált a millennium idején. A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán az előcsarnokban a millenniumi emlékmű lovas szobrainak kisplasztikái változatai fogadják a látogatót, az emeleten az ezredéves ünnepség fényét idéző összeállítás. Benczúr Gyula vázlata az Ezredéves hódolat című képhez, amelyben Ferenc József alakja mintegy Árpád vezérével azonosul, Feszty Árpád színvázlata a körképhez, fotók a millenniumi kiállítás épületeiről, egy festmény, amely a díszbevonulást ábrázolja. Eisenhut Ferenc körképe mutatja be a díszes menetet, a kép mellett aranyozott egyházi ruha, díszmagyar — a külsőségek, bólint a néző, valóban méltóak az ünnephez, valahol azonban „falsot" kapott a dolog, túl szép, ellentmondásoktól mentes a kép. A nép mint a néprajzi falu lakója, kizárólag a látványosság végett van jelen, Ferenc József alakja pedig nem csupán jelképesen azonosul Árpádéval, Thaly Kálmán olyan családfát állít össze, amely szerint a király ereiben Árpád-házi vér csorog... Könnyű lenne most azt mondani, hogy az ezredéves kiállítás megmerevedett, hazug akademizmusa ellen lázadó művészet képviseli a progressziót, a következő időszakról szólva tehát csak erről kell beszélni. A helyzet azonban az, hogy bizonyos tendenciák természetes módon csak úgy tudják tagadni egymást, ha egymás mellett élnek. Mégpedig nem kizárólag úgy, hogy például az emlékműpályázatoknál — Kossuth-emlékmű, Erzsébet királyné szobra — a szakmai nyilvánosság előtt je-LÉLEK ÉS FORMA A GALÉRIÁBAN