Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - TÉKA

téka ROBOTOS IMRE Tótágas lítottságú fivére, Sebesi Gáspár csepeli munkás is helyesel — azt vallja, hogy több szeretője is volt, mert úgy véli, hogy ezzel mentheti egyetlen, igazi szerelmét. Tamási — a régen magyar, alföldi szekeresgazda fia, akinek édesanyját azonban „Grosz Bellá-"nak hívják — nem tud beletörődni ebbe a „nyilvánvaló hazugságba", amely azonban mégis enyhíti „bűnét". A nem sokkal a törvénycikk megszületése után kipattant eset „tettesé"-t, márpedig ezekben az ,,ügyek"-ben csakis a „zsidó" volt (és lehetett) bűnös — egyévi fogházra ítélik, és politikai jogait három évre felfüggesztik. Hogy mit jelentett azonban — s éppen ezekben az időkben — ilyenfajta „egy év fogház", azt az író, helyesen, nyitva hagyja. A meditációs regény, a regényes meditáció utolsó előtti mondatában Katalin azt kérdezi — „halkan, önmagától" —: vajon visszatére hozzá az elítélt? S a könyv az utolsó külön bekezdésben közölt szavai így hangzanak: „Nem várt választ kérdésére." Ezzel jelzi Robotos azt, amit Sebesi Katalin nem tudhat, de — akár a tárgyalás légköréből is megérezhet, vagyis, hogy az ilyen ügyekben elítéltek többsége hamarosan a frontra kerül, „büntető munkaszolgálatos"ként, akikkel aknák és „önkéntes" hóhérok végeznek. A Tamási László elleni pertől a háború végéig — az író, persze, nem utal rá, de mi, olvasók tudjuk — nagy változások történnek a magyar társadalomban: többek között az 1944. március 19-i fordulat — a német megszállás és annak következményei — több olyan figurát, mint akik Tamási „bűnügyé"-ben, mint bírák szerepelnek, vagy teljes mértékben a hitleri érdekek kiszolgálójává tett, vagy fordítva. Ha 1941-ben — ahogyan például a mű egyik szereplője, Farkas Pál szavazóbíró is — „idegenkedik a zsidóktól", de azért nem osztja a fajgyűlölet mértéktelenségét", 1944-ben, ha sorsa megmenti ugyan attól, hogy például a II. magyar hadsereg katonájaként elpusztuljon, feltétlenül szembekerül azzal a tömegirtással, amelynek tanúja lesz. Hogy aztán miképp „valósul meg" életében ez a szembekerülés — gyermekek, emberek mentésével, esetleg nyílt ellenállással? Robotos a későbbi fejleményekre nem tesz utalást, mint ahogy nem ad még vázlatos képet sem az 1941-ben több mint félmilliós magyar zsidóság különböző rétegeiről. Egy bírósági tárgyalást állít elénk; amelynek szereplői — ahogy a könyv borítóján olvasható — „a képzelet szüleményei ugyan, de a tárgyalt peranyag, amelyet jelenlétükkel kitöltenek, minden elvi és érdemi részben hiteles." És Tamási Lászlóról is helyesen állapítja meg a szerző: jellemárnyalása „megfelel a zsidó értelmiségi polgárság és kispolgárság nagy része akkori tudati, etikai színvonalának. Áldozatok voltak, anélkül, hogy kihívták volna maguk ellen a történelmi sorsot, mint tették az antifasizmus áldozatai, vagy inkább hősei." A Tótágas egy — ha úgy tetszik — szerény történetet mond el, amely azonban egy beteg társadalom következménye. És, tegyük hozzá, egy sor későbbi, katasztrofális következmény egyik „előjelét" mutatja fel itt a kor megrázkódtatásait átélt, jeles író. (Szépirodalmi Könyvkiadó). ANTAL GÁBOR SZILÁGYI GYÖRGY Komédia nagyban és kicsiben Ha elképzeljük, hogy a főváros ligetében meggyújtják a lámpákat, tavaszi ég ragyog átlátszó sötétkékben, távolról halk zongoraverkli szól, elcsapott cselédlány ül szerelmével a padon... talán megelevenedik a hajdani Ős-Budavára, a vurstli. A múlt század végi Városerdőben József nádor alcsuti birtokáról áttelepített platánfák alatt Weingruber, Wampetics hangulatos vendéglőiben és a vurstli területén léptennyomon kimenős katonák, cselédlányok, nevelőnők ették a pörköltet, a tormás virslit, és néhány órára elfelejtették a nyomort, életük valóságát. Az 1800-as évek vége óta működő, Budapest nagyvárossá válása során egyre népszerűbbé váló tömegszórakoztató hely mutatványos bódéival, a különböző cirkuszokkal, céllövöldékkel, körhintákkal — melyekhez a század végén mozgóképszínház, gyorsfényképészet, fonográf és a 20-as években szellemvasút, hullámvasút és elvarázsolt kastély épült — szórakoztatta és mulattatta azt a közönséget, amelyiknek ez az álomkép volt a kikapcsolódás, az érzelmek átélésének színhelye. Cselédcsábító csirkefogók, tüzérek, huszárok, trénkatonák, bakák vallottak szerelmet a körhintákon és a ligeti bokrok között — ha szerencséjük volt, razzia nélkül. Mai életünk nosztalgiázó világában könynyen eltéved az ember, aki nem tud különbséget tenni az értékes szórakozás és az olcsó, könnyeket kicsalogató romantika között. Budapest aluljáróiban, nagyáruházai körül halijuk újra a „Sej, haj, Rozi"-t, az „Én anyámnak nincs selyemruhája" s hasonló mondanivalójú dalokat. Érzelmi alapon talán lúdbőrös lesz a karunk, talán kedvesnek is tartjuk, de nem azonosulunk vele mindannyian. Szilágyi György is ezt a nosztalgiahullámot lovagolja meg. Szexis Barrison lányok, Hiller görlök a maguk százhúsz kilójával, kis ember nagy cipőben, oroszlánarcú ember, pofaszakállas csodalány, Psilander Waldemár, a női szívek tiprója és még sokan mások szerepelnek Komédia nagyban és kicsiben című könyvében. Kik ezek az emberek, és kinek a fantáziáját mozgatják meg 1986-ban? Valamennyien a vurstli főszereplői voltak. A szerző lelkesedéssel beszél róluk, a vurstli külsőségeiről: a Schmoll és Kakas pasztáról, Jancsi bohócról és Róbert bácsiról. Sokat ér, amit összegyűjtött, de adós maradt a mélyebb mondanivalóval. Nem tárta fel azt, hogy e díszlet mögött a nyomor, a testi-lelki nihil volt a valóság. HÁZI ZSUZSA CSERES TIBOR Pesti háztetők Az író életműkiadásának új köteteként látott napvilágot az 1960-ban alkotott s a következő évben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent regény. Végigtekintve az író munkásságán, szembeötlik a mostani újraolvasáskor, hogy új színteret választott cselekményének, a fővárost, méghozzá a fővárosi munkások és kallódó fiatalok világát. Új hang és szín volt ez az író esetében, az ötvenes-hatvanas évek fordulójának irodalmi világában is, és a filmgyártás nyomban kapott rajta, Kovács András már a megjelenés évében filmre vitte. Nyilván rokon gondolkodású, erkölcsi-társadalmi kérdésekkel viaskodó társra talált Cseresben, hiszen így született mindkettőjük művészetének csúcsát alkotó mű is, a Hideg napok, regényként is, filmként is. Cseres életrajzírója hosszas indoklással idillinek, szórakoztató olvasmánynak minősítette jó tíz éve — persze, a Hideg napokhoz mérten — a Pesti háztetőket. Azért több annál. Bajosan lehet idillinek nevezni azt az életutat, amelyen Pongrác, a regény központi fiúszereplője, összeszorított szájjal, makacs célratöréssel végighalad. Pongrác nógrádi bányászfalu szülötte, bolondul az autóvezetésért, a szakmát a fővárosban tanulja. Ám közbelép családjának széthullása és az 56-os kataklizma. Apja új asszonnyal vigasztalódik, őt magát a nyugatra menekülők szállítása közben csípik el. Öngyilkossági kísérlet, Aszód, majd azzal az elszántsággal áll be tetőfedő segédnek Pesten, hogy mielőbb otthont, családot teremt magának. Egyelőre munkásszállás lakója, egy jó dolgú, kiegyensúlyozott családi életet élő mester neveltje lesz. Ekkor belépnek Pongrác életébe a volt aszódiak, következnek a felgyorsuló események: autóskaland, próbálkozás több ízben nők partiba dobásával, folttalanul keveredik ki, s otthonra lel egy elvált asszonynál. Tanmese lenne a romlatlan proletár fiúról, továbbá a dzsúdózást önvédelmi és bizonyos erkölcsrendészeti okokból gyakorló, a munka erkölcsiségét képviselő mesterről? Aki így teszi fel a kérdést, tagadja, hogy van becsületes, dolgát jól végző munkás és helyét kereső 46