Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Guba Zoltán: Egyszer volt egy házmester

GUBA ZOLTÁN riportja Egyszer volt egy házmester Egy februári délelőtt feltűnt, hogy valami nincs rendben, Duhonnét megbánthatták. Reggel a központban járt, mondták, biztos attól olyan ideges. Ismertük jól, Duhonné soha sem panaszkodott, most sem szólt, csendben nyelte a mérgét. Ha akkor valaki eléáll, s megkérdi, mondja, aranyos házmesternő, mi a baj, mi történt, talán Duhonné is megenyhül, s ízes palócsággal megválaszol: ,,Ahhó' magának semmi köze". De senki sem állt Duhonné elé. Margittal az a baj, mondta néhány nappal később Duhon, hogy lassan múlik a reggel. Az asszony nem bír az ágyban maradni, már négy óra előtt felkel, felöltözik, aztán ül a konyhai hokedlin, s várja, hogy múljon az idő. Duhon Ferenc vasutas volt, s mint minden vasúti ember, közlékeny is. Tőle tudtuk meg a részleteket, vajon mitől olyan komor a házmesternőnk, Duhon Margit. Idáig, folytatta Duhon, Margit fölkelt, megfőzte a feketekávét, mert az úri cifraságok közül ennek az egynek ő is behódolt, aztán kiment, kinyitotta a kaput, kivitte a kukákat az utcára, összesöpörgetett a kapu alatt, majd megcsinálta a reggelit, s jött ébreszteni. Észre sem vette, fél hat lett, mehetett söprögetni, fölmosni, meg ami kellett. De, folytatja Duhon, most beidézték a központhoz, bejelentés érkezett, hogy egyik lakónk négy után — már nem is először — nyitva találta a kaput. Biztos éjszakára nem zárják be, panaszolta, akkor pedig az jár be a házba, aki akar. Mondta benn a Margit, hogy azért van nyitva a kapu, mert korán kel, ő nyitja, s ha már fenn van, higgyék el, észrevétlenül senki be nem jöhet a házba, betörőktől nem kell tartani. „Duhonné, a lakók közérzetének megnyugtatása okából, tessék később kaput nyitni. Mondjuk: fél hatkor. S még valami, nem kell olyan korán takarítani, ráér később is, önnek is könnyebb lesz." Ezeket mondták a Margitnak, ez zaklatta fel, ezért, hogy napok óta nem találja a helyét. Ferikém, hát mit csinálok négytől fél hatig? Azt kérdezi tőlem, s nem tudom, mit feleljek. Maradjon ágyban, vélte Svábyné, a harmadikról. Svábyné délelőtt sosem mutatkozik. Hatvan elmúlt, de arra vigyázott, ráncos arccal senki meg ne láthassa. Margit nem marad ágyban, az istennek sem marad. Mire a nap kél, nekem is illik felkelni, ezt szokta mondani, felelt Svábynénak Duhon. Akkor olvasson vagy kössön, tanácsolta Perényiné, aki szerette Duhonnét, ráadásul úgy tartotta, az ember nem lóbálhatja tétlenül a lábát. A Margit nem köt, rázta a fejét Duhon. Harminc éve ismerem, de olvasni sosem láttam, tette hozzá. Akkor pedig, mondta Földes, az első emelet hatból, hallgassa a rádiót. Földes tanárember volt, pszichológiai ismeretekkel és erős vizuális képzelőerővel megáldott tanárember. Maga elé idézte a jelenetet, hogy Duhonné a konyhai hokedlin ül, természetesen villanyt sem gyújt, minek fogyjon, és abszolút semmit sem csinál, csak várja, hogy múljék az idő. Földes ebbe beleborzadt. Nem, nem, rázta meg a fejét, ez így nem mehet, rádiót kell hallgatnia, hogy mutassa, átérzi a helyzet súlyát, beballagott a Sokol rádiójáért. Amíg nem vesznek, addig használják ezt, mondta, elmagyarázta a fülhallgató használatát is, hogy így Duhonné nyugodtan rádiózhasson. Nem rádiózik, hozta a hírt Duhon. Margit azt mondta, csak nem csúfoskodik a fülhallgatóval, ne veszkődjünk, talált elfoglaltságot, visszeres a lába, hogy kímélje, befáslizza térdig. Befáslizza, letekeri, újra befáslizza, így megy ez fél hatig, aztán indul kapuzni. A piszkos életbe, hát muszáj lesz vennem egy vekkert, csattant fel egy álmosító reggelen Farkas bácsi. Megszoktam már, Duhonné fél hat után öt perccel kezd az ajtóm előtt szöszmötölni. Mindig söprögetésre ébredek, amikor végez az ajtóm előtt, tudom, fél hat múlt tíz perccel, jó lesz felkelni, mert elkések. Farkas a négy háznyira lévő asztalosműhelyben dolgozott. Erőátvitellel foglalkozok, mondogatta, de aki nem volt rest, s bekukucskált a műhelybe, láthatta, Farkas az elkészült asztalokat borogatja egymásra, majd a teherautókra. Egy hete mentek el Duhonék, azóta mindig elkések, mondta. Ez skandalum, visított Gyulayné, s csoda, hogy cifrábbat nem mondott. Kedden délelőtt kitettem a folyosóra a szemetesvödröt, most péntek van, s még mindig itt van az ajtóm előtt. Hát meddig tűrjük ezt? — kérdezte némi pátosszal. Hát meddig tűrjük ezt? — morgott Verbói, a második emelet négyből. Látják, mi van a kuka mellett? Dinnyehéj! Dinnyehéj! Ez már sok, tiszta mocsok a lépcsőház, Duhonné korszakában ilyen nem történt. Ezt mondta Verbói, ebből gondoltuk, forradalmi a helyzet. Verbói lenézte Duhonnét, nem is köszöntek egymásnak. Persze, hogy nem köszönök, mondta Duhonné. Hét óra tizenötkor érek az elsőn a lépcsőfordulóhoz. Látják, direkte úgy mosok, hogy vékony sávot hagyok, aki akkor indul, nyugodtan lejöhet. Le is jönnek, csak ez a Verbói, fene a jó dolgát, azzal a büdös nagy lábával végigtapicskolja nekem a frissen mosott követ. Persze, hogy nem köszönök, mondta Verbói. Tudja a Duhonné is, mindig negyed nyolckor indulok dolgozni. Naná, hogy minden reggel akkor maszatolja a lépcsőt. Kereskedő vagyok, fontos a jó megjelenés, hát a múltkor, ahogy jövök le, a Duhonné nem odamázolt a cipőmre a felmosóronggyal. Azt mondta, nem látott. A fittyfenét nem látott! S ha nem, akkor is tudhatta, hogy jövök. Hát azért itt valakinek igazságot kell tenni. Ez Mosonyiné véleménye volt, azé a Mosonyinéé, aki nemrég kijelentette, felháborító, hogy mindig a nagypofájú Duhonné mondja ki az utolsó szót. Mi ő? Döntőbíró — kérdezte, talán két hónapja, amikor azon vitáztak, hogy a Kun gyerek szerelheti-e a 250-es MZ-jét az udvaron, vagy sem. Mosonyiné szerint a szereléshez a Kun gyereknek nincs joga. Kunné azon a véleményen volt, hogy az udvar közös, tehát a Pityu gyerek nyugodtan szerelhet. Nyugodtan szerelhet, szólt közbe Duhonné, ha maga után rendesen kiganéz. A kövön nem akarok olajfoltot látni. Mi maga, döntőbíró? — csattant fel a két fél. Az, felelte Duhonné, és olyan indulatba jött, hogy még szorosabbra húzta a kendőjét az állán. Maga egyáltalán mihez ért? — kérdezte özvegy Péterváriné. Takarítani nem szeretnek, a szemetet nem hordják le, olyan fádak, mint a depressziós angolkisasszonyok. Maga, fordult az új házmesternő férjéhez, maga fiatalember egy pancser. Megértettük özvegy Péterváriné kifakadását, mert igaz, szép asszony volt Duhonné, nagy dióbarna szemével, szőke hajával, de Duhonnéban a legszebb a férje volt, Duhon Ferenc, a vasutas, aki, ha kellett, vízcsapot bőrözött, szénkefét cserélt, mákdarálót javított, ez a Duhon mindenhez értett. Fiatalember, baj van, mondta özvegy Péterváriné. A WC-tartály búg, állandóan öblít, feltölt, leereszt. Fel-le, egész éjjel nem tudok aludni. Jól van, mondta az új házmester, felírjuk a panaszt, hívjuk a szakembert. No de fiatalember, a Duhon az ilyet kijavította, próbálkozott özvegy 19