Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Bertha Bulcsú: Az olajzöld teherautó

— Nem lehet...? így? Hogyan? Hát ha nem lehet, miért nem engem veszel feleségül, miért a hóban leső Julcsát? — Ne beszélj így róla, ő érettségizett, és az apja a téeszben... — Ne beszéljek így róla?! A szentségit a paraszt kurvájának! És az apja a téeszben! Fogadok, hogy házuk van... Új házuk, mi? És azt mondta az apja, hogy beszerez a téeszbe, mi...? — Ezerrel többet kapnék ott, de nem erről van szó... Okosabb is lehetnél... — Okosabb? Én? Miért nem a Julcsa az okosabb? Ott a ház meg a téesz meg a szőlő. A szőlő, mi? — Nézd, Mari, én számítottam a te megértésedre, mert te okos vagy és... — Nem vagyok okos! — Hát ha nem vagy okos, nincs miről beszélnünk... Besnyő Mária a szürkés arcát bizonytalanul megérintette a kezével. A keze megremegett. — Géza... Nem bánom... A te boldogságod fontosabb a magaménál... Csak azt az egyet kérem, hogy a karácsonyt még töltsük együtt... Aztán azt csinálsz, amit akarsz... Ez legyen az én karácsonyom... Összebújunk... Jön az ünnep, sok szép... — Éppen ezt nem lehet... Náluk kell lennem karácsonykor... — Táviratozzál, hogy valami közbejött... Fuvarod van... — Nem, ezt nem lehet... A kislány valami rosszra gondolna... Tönkretenném a karácsonyukat... — És az én karácsonyom... Az én karácsonyom...? Az neked nem számít?! — Teveled nem lehet őszintén beszélni... Azt hittem... — Mit hittél?! Mi a túrót hittél? Nő vagyok! Nő, pont olyan nő! Mit nem hittél? Árki Géza kipillantott a szélvédőn és hallgatott., Nézte a havat lapátoló alkalmi munkásokat, a külvárosi utca messzeségében a zöld postaautót, ahogy a csomagokkal esetlenkedett a házsorok között. Nem válaszolt a lánynak. Hallgatott, várt, üldögélt. Besnyő Mária is elhallgatott. Nézte a sofőr arcát, szép overallját, aztán az utca másik oldalán a hókupacokat. A vezetőfülke kihűlt... Csend és hideg ereszkedett közéjük. Besnyő Mária megremegett, aztán mozdult. Szótlanul kinyitotta az ajtót, leereszkedett a hóra, s a szatyrát, a hősugárzót és a karácsonyfát maga után rántotta. Átment a keskeny hídon, aztán be a porta üvegajtaján, és állta a nők kérdő, kárörvendő tekintetét. A szobájában összeroppant. — A piszok! A piszok! — sziszegte, és földhöz vágta a szatyrot, a karácsonyfát és a hősugárzót. Sírva leborult a szatyorra, és sóhajtozott: — Gézám... Elvitt a Julcsa... A Julcsa... A Julcsa... Felugrott, és belerúgott a szatyorba. Kiborult a szaloncukor, az üvegdíszek szertegurultak. Sikoltott és ráugrott a díszekre: — Nesze! Nesze! Nesze, béke! Nesze, Jézus! Nesze, ünnep! A sonkát felkapta, és kihajította az ablakon. Az üvegtáblák recsegve betörtek, a szilánkok a padlóra és a közeli ágyakra hullottak. A dúlás és zokogás zajában nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, s egy idősebb, vaskos asszony lépett a szobába. — Mit csinálsz, Mari?! — Nesze, béke, nesze, ünnep! — sikoltozott Besnyő Mária, s a torma és a karácsonyfadíszek egyvelegét igyekezett a padlóba gázolni. Az idősebb, vaskos asszony odalépett hozzá, és pofon vágta. Besnyő Mária sikított, aztán mereven megállt, és az asszonyra nézett. — Margit néni... — Hagyd abba a kergülést, lányom, mert kapsz még egyet... Csupa üvegcserép az ágyam... Ni, a padló meg milyen... Felsúrolhatjuk az egészet... — Margit néni, a Géza... A Géza elhagyott... — Na és... Azért kell ilyen felfordulást csinálni? Ülj le az ágyadra, amíg szépen beszélek veled... Besnyő Mária az ágyra borult, és zokogó arcát a pokrócba temette. Az idős asszony talpa alatt csikorogtak az üvegcserepek. Elment, s csakhamar seprűvel, lapáttal tért vissza. Összesöpörte Besnyő Mária karácsonyának romjait, aztán a törött ablak elé pokrócot akasztott. Amikor végzett, felgyújtotta a villanyt, matatott a szekrényében, majd rezsóval és egy zománcos bögrével a lány mellé ült: — Ezt most megiszod, Mari... Besnyő Mária hüppögve felült, és átvette a pettyes bögrét: — Meghalok, Margit néni... Meghalok... Mi van ebben? — Forralt rum... Idd meg... A lány belekortyolt, nyelt belőle, aztán újra elsírta magát: — Margit néni, a Géza... A Géza összeszedett egy Julcsát, és elveszi... Az idősödő asszony félbeszakította: — A gondnoknő férje mindjárt feljön, és beüvegezi az ablakot. A januári fizetésedből levonják... A padlót meg felsúroljuk mi ketten... Mire a többiek hazatérnek, nyoma sem lesz... — A Gézát becsalták a házukba, és... — Na, idd meg ezt a rumot, mert kihűl. Besnyő Mária lehajította a maradék rumot, s az arca hirtelen kipirosodott. Zavartan bámult az ajtóra, nem értette egészen, mi is történt vele. A gondnoknő férje ügyes ember volt, tíz perc alatt méretre vágta az üvegtáblákat, és a keretbe illesztette mindegyiket. Amikor elment, ott gőzölgött már egy vödör forró víz is az ajtó közelében, s az idősödő, vaskos asszony egy súrolókefét nyújtott a lány felé. — Na gyerünk, Mari... Felsúroljuk... Besnyő Mária hajlongva, félig térden állva, araszolgatott végig a szobán. Később, amikor a felmosórongyot kicsavarták, újra megszólalt az idősödő asszony: — Készülj össze, mert egy óra múlva indulunk. Holnap akartam utazni, de nekieredt a hó... Befújhatja a vasutat, aztán még itt rekedünk... — Én... Margit néni, én... — Ne hápogj, megyünk Vörösvárra... A húgom már biztosan befűtött... Holnapra aztán az uram is hazaér meg a lányom is... Együtt lesz az egész család... Szép karácsonyunk lesz, meglásd... Besnyő Mária az ablakra pillantott. Kint nagy bagófejekben esett a hó, s a fák és a tűzfalak között puhán belepett mindent. 33