Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Mindenkinek van egy Budapestje

Mindenkinek van egy — BUDAPESTJE — Sok szép templom, kocsma és színház közül választhatnék, ecsetelhetném a hozzájuk vezető utak, őket körülvevő terek szemet gyönyörködtető látványát, de most mégis arról az épületről beszélek, amelyben életem legemlékezetesebb napjait töltöttem, s amely talán ez okból sem tartozik a kedvenceim közé. Steindl Imre soktornyú országházáról van szó, melyet 233 szobor díszít, s 16 pilléren nyugvó csillagboltozatos kupolája 96 méter magas. Itt az antik, akantuszos pillérfejek, kazettás freskómennyezetek, gótikus ácsmunkák, román ívsoros folyosók és franciás manzardtetők alatt volt szerencsém a főváros ostromát túlélni. Testvérbátyám, Raksányi Árpád volt 1944-ben a Parlament légóparancsnoka. Ez azonban még nem lett volna elég ok arra, hogy itt töltsem a karácsonyi ünnepeket meg a szilvesztert. A jeles napok ezúttal főként bombázással teltek el. Az történt ugyanis, hogy behívtak katonának, s én be is vonultam annak rendjemódja szerint. A gyülekezőhelyen azonban csekélynek nem nevezhető alkohol hatására úgy elaludtam fejem alatt a kofferrel, hogy induláskor a társaim nem tudtak lelket verni belém. így lettem katonaszökevény, így kerültem végül a baloldali mozgalomba, s bárhogy szégyellem — mint a fentiekből letagadhatatlanul kiderül — a kezdő lépést nem fejlett öntudatom diktálta. Azt hiszem, éppen karácsony volt, amikor az Országházba mentem. Egy szilánk megsebesített, nagyon vérzett a lábam, bekéredzkedtem a 7-es kapun. Kis bácsi engedett be, aki ott lakott családjával az épületben, éppen úgy, mint a bátyám. A bombázások szempontjából keresve se találhattam volna feltűnőbb helyet a 268 méter hosszú, hatalmas épülettömbnél. Hogy teljes legyen az összkép: a Parlament előtt a Dunán német monitorok állomásoztak. A bátyám, mint egy megszállott, óvta a rábízott objektumot. Csak a feladatára koncentrált, s úgy látszott, fogalma sincs róla, mi történik körülötte, mintha hiányzott volna belőle minden realitásérzék. Golyózáporban kiment a Parlamentből zsakettben, át a Gestapo főhadiszállására, és a pincékben berendezett hadikórházra hivatkozva kérte, hogy vigyék el onnan a német monitorokat. Hátborzongató volt látni, ahogy visszafelé átjött a kihalt téren — zsakettben —. Azt mondta, hogy a Gestapónál őrültnek nézték, ezért aztán meglepődtünk, amikor a monitorok mégiscsak elmentek. Nem volt* sokkal több nyugalmunk azután sem. A bátyám minden éjszaka fölment a kupolába az embereivel, nincs-e ott gyújtóbomba vagy egyéb robbanó szerkezet, amely veszélyeztetné az épület épségét. Bátyám megszámolta: tizenöt légibombát és 185 aknát kapott az Országház. Meglepően jól bírta. Az embernek az volt az érzése, mintha gumiból lett volna. Valósággal cuppant a bomba, amikor becsapódott, s azután az épület lenyelte, mintha mi sem történt volna. Amíg bátyám bombákat keresgélt, én amputált betegeket hordtam fel a pincéből, nem egy közülük a hordágyon, a kezem között halt meg. Január 2-án újra megsérültem. Fölrobbant szemben a Batthyány téri német lőszerraktár, s ennek hatására kitört az Országház összes ablaka. Százszázalékos üvegkár — mondta a bátyám. Volt még egy érdekes mozzanat, amely gazdagította Parlamenttel kapcsolatos élményeimet. Egy nap szovjet katonák jöttek — a bátyám az alkalomhoz illően zsakettben fogadta őket a kapuban, de öltözékével ezúttal nem volt sikere. A katonák régi török térképet mutogattak, melyen egy alagút volt berajzolva a Duna alatt a Parlament és a Vár között. Ránk parancsoltak, hogy azonnal mutassuk meg, hol van az alagút bejárata. Nekünk, persze, fogalmunk sem volt róla. Egész éjjel jártuk a pincéket, kopogtattuk a falakat, de nem találtunk semmit. Azt hittük, az életünk függ attól az alagúttól. Egyébként ma is borzasztóan kíváncsi volnék rá, létezett-e, létezik-e egyáltalán alagút a Duna alatt, a metróalagűton kívül? Gazda István Az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatója,tudománytörténész azzal fogad: velem rosszul jársz, mert engem az épületek kívülről egyáltalán nem érdekelnek. Számomra az a fontos, alkalmasak-e arra, amire szolgálnak, amiért vannak. így tehát nem mondom azt, hogy az omladozó s most végre felújítás előtt álló Egyetemi Könyvtár épülete a kedvencem, hanem annak csak egyetlen helyisége, a tanári olvasó. Kicsi, hangulatos terem, tíz „kiválasztott" olvashat egyszerre benne, és tökéletesen alkalmas arra, amiért van: a kutatómunkára. Itt dolgozott régen Szinynyei József, az utolérhetetlen könyvész és bibliográfus. Olvastam a naplóját, itt írta hatvan éven át mindennap. Az első mondat általában azzal kezdődött, hogy mit végzett előző nap. Harmincezer író életrajzát állította össze pályafutása alatt. Ha életrajzonként átlagban száz adatot számolunk, akkor az hárommillió adat. Egy évre jut belőle körülbelül százezer. Egy napra pedig — ha jól számolom — 250-300. Óránként huszonöt adatot kellett megtalálnia. Fantasztikus teljesítmény. 1913 óta nincs beszámozva a gyűjtemény, ezért az 1913 utáni rész nem kutatható. Ma, a komputerek világában is túl nagy munka volna folytatni, amit Szinnyei elkezdett. Itt minden ugyanúgy van, mint száz évvel ezelőtt. A szolgálati katalógus jó része kézzel írott, valószínűleg ez is Szinnyei munkája. Ezek a legpontosabbak, a legjobban használhatók. Általában nem tudják, hogy ez Magyarország legrégibb, nem magánjellegű tudományos gyűjteménye: a 16. században alapították. A 18. század polihisztorának, Kempelen Farkasnak köszönhető, hogy sértetlenül került át Nagyszombatból. Ő tervezte és szervezte meg a szállítást. 1875-ben költözött ide, az új épületbe a könyvtár, mely a metróépítkezések miatt megsüllyedt, s felújításra szorul. A könyvtár nemcsak épületet és nemcsak könyveket jelent, hanem katalógusok, bibliográfiák egész sorát is, amelyek az eligazodást szolgálják. Ezért beszéltem Szinnyeiről, s ezért kell megemlítenem munkájának folytatóit, Petrik Gézát és Gulyás Pált. Gulyás 60 ezer életrajzot írt meg, benne körülbelül tízezer Szinnyei-féle életrajz van. Sajnos, csak hat kötet jelent meg munkájából, A-D-ig, E-től Zs-ig kéziratban maradt. Petrik munkája más jellegű, ő azt írja meg, hol nyomatták a könyvet, hány oldal és hol található. Ez azt jelenti, hogy legalább egymillió kötetet kellett kézbe vennie. Lenyűgöző teljesítmény! A három együtt jelent nélkülözhetetlen segédeszközt a kutató számára — sajnos, ma még egyik sincs számítógépen. A mai műszaki feltételek összehasonlíthatatlanul jobbak, mégis, ha valamit pontosan akarunk tudni, Szinnyei-Petrik-Gulyás műveit kell elővennünk. Ma Magyarországon a 18. és 19. századra vonatkozó bármilyen tárgyi vagy személyi adatot sokkal hamarabb meg lehet találni, mint egy 20. századit, s azon belül is az utolsó negyven év a katasztrofálisan nehéz. A kutatók nagy része azért nem tud dolgozni, mert nem találja meg, amit olvasni kellene. Az Egyetemi Könyvtár tanári olvasóját hangulatos faburkolat fedi, előtte könyvespolcok, régi könyvekkel. Nyolc asztal, mindegyiken lámpa, öreg bácsikák hajolnak nagy könyvek fölé — ez még igazi kutatóhely. Bíztam benne, hogy az új Széchényi Könyvtár termei is ilyenek lesznek, de csalódnom kellett. Az az érzésem, olyanok tervezték a Széchényit, akik soha nem jártak könyvtárba. Vaslábú asztalok, nyikorgó kocsik, neonlámpák — nem illenek ide. A fénycső nem illik a könyvhöz, hideggé teszi, elidegeníti az embertől. A történeti kutatáshoz hangulat, ódon miliő kell. Ha a kutató nem éli bele magát az adott korba, nem ért meg semmit, hiszen végül is azt kellene rekonstruálnia, hogyan éltek hajdan az emberek. Bármilyen furcsa, a könyvtárakat szeretem leginkább Budapesten. Bodor Pál Szavára érdemes figyelni. Nemrég költözött ide, friss szemmel néz mindent. Mi ragadta meg a figyelmét, mi lett a kedvence három év után a Kolozsvárról érkezett írónak, újságírónak, aki rövid idő alatt a fővárosi lapok keresett publicistája, kritikusa lett. — Nem lakom igazán Budapesten, és nem is fogok soha, akkor sem, ha saját összkomfortos palotám lesz. Számomra örökös buszbérlettel a zsebemben is örökké jelkép marad, távoli, sóvárgott, ujjaim 28