Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Mindenkinek van egy Budapestje

hegyével meg nem érinthető, olyan, mint azok emlékezetében, akik talán soha nem is látták, csak gondolnak rá végtelen messzeségből, mondjuk a Rio Grande partjairól... Harmadik éve, hogy vissza­tértem ide, szűkebb szülőföldemre, Buda­pestre, de hát ez inkább csak életrajzi adat. Az érzelmeim szülővárosa, a fel­nőttségem, a szellemem szülőföldje: két évtizednyi Kolozsvár. Budapesten csak a távoli kisgyerekkor és a közeli öregség, vagyis az emlékeim törmeléke és a közel­jövőm utópiája között lebegek. Kölyök­ként a hajdani Siesta Szanatóriumban, igazgató nagyapáméknál éltem: a bőség elkényeztetettségében. Az akkor még fényűző park, az előkelő pavilonok ma már aligha vonzanak — ott az Onkológia. Orvosaimhoz járok oda. S hogy mi az utópia? Három év alatt a kilencedik he­lyen lakom, és egyikbe se lettem szerel­mes: SZOT-vendégház, Maros utcai ven­dégház, Párisi utca, Nyár utca, Érdliget, megint Maros utca, megint Érdliget, Béla király út, Ditrói Mór utca... Az utópia: a jövendő lakásom. Igen, álmomban kép­zelt lakásokban járok. Próbálom magam elé varázsolni, most, ötvenhat évesen: mi­lyen lesz, ha űjra lesz otthonom. Buda­pest legszebb épülete az lesz, amelyben egyszer majd lakni fogok. Amelyben vég­re nekiülhetek a regényeimnek. Mintha álmomban lakáshirdetések címeit járnám végig. Önzőén mindenekelőtt a dolgozó­szobámat látom, egész Budapestből csak a dolgozószobámat. Csönd van benne és még tíz nyugodt esztendő vagy csak öt, lapzártákkal és korrektúrákkal tarkított év — hogy legyen értelme az életnek. Mostani albérletem ablakából, ha kicsit kihajolok, a Vígszínház utca 5-re látok, ahol a Művész vendéglő van; abból a csúf házból vándoroltak ki anyámék 1913-ban Marosvásárhelyre: megtaláltam anyám negyedik elemista leckekönyvét, onnan a cím... Hetvenkét éve annak, aligha talá­lok tanút ma már az öreg sarokházban... Magyarán: kicsit beszűkültem. Nem a Lánchidat, nem a Parlamentet, nem a Hiltont, nem a Várat képzelem magam elé, ha a szememet lehunyom, hanem a regényeimet — és cselekményük nem Pes­ten zajlik. Igaz, néha bekacskaringózik a gyermekkori korcsolyázás a városligeti műjégpályán, s fel-felvillan talán a Nagy­mező utcai Molnár fogorvos rendelője, himbálódzik az ágyhinta a Siesta parkjá­ban, s ugyanott feltaláló nagybátyám, Bodor István színes szökőkútja; ragyog és összeolvad a Szent István-napi tűzijáték­kal. Magyarország többszörös autóver­seny-bajnoka volt, álmomban az ölében ülök, kezem a kocsi óriási kormányán, ezüstszivar volt a versenykocsi, és a rend­őrök szalutáltak, erős benzinszagot érzek, és száguldunk egy tágas, tavaszias, hatal­mas városban — de ez a Budapest már so­sem bomlik föl bennem a részleteire, nin­csenek külön-külön házai, amelyekbe sze­relmes lennék; csak a Várban bolyongok olykor: be szép lenne ott lakni... Budapest a számomra elveszett Kolozs­vár után az a dolgozószoba, amelyben megírhatom, amit elvesztettem, amitől megfosztottam magam. Az ükapám, Gei­zer Antal mintegy másfél századdal eze­lőtt Kolozsvár főmérnöke volt. Ő építette a főtéri Szent Mihály-templom tornyát, neve ott a márványtáblácskán, s erős csa­ládi kapocs fűz a Sétatér megteremtéséhez is. Másik ükapám, lécfalvi Bodor Pál úr, (Bolyai Farkas szívbéli jó barátja, göttin­geni pajtása) híres pomológus volt — kí­sérleti kertjét a Házsongárd bővítése cél­jából hagyta az egyházra, azóta is Bodor­kertnek nevezik a régi kolozsváriak a te­metőnek azt a részét, ott van eltemetve apám, anyám, s ha a világ szabályos len­ne, ott várna engem is a föld. A születés tehát Budához, a halál Házsongárdhoz köt, a kettő között lebegek — nem házak, nem épületek, hanem megírandó könyve­im között. Amit a világból még megter­vezhetek, az már csak: kézirat. ...De azért a meghatódottságom soha nem csillapul. Megállok a Margit hídon, és bámulom este a Dunát, amelybe Bodor nagyapámat belelőtték a nyilasok, lesétá­lok a Margitszigetre, a távoli rokon Bo­dor Péter zenélő kútjához — tudja a csu­da, hogy valóban rokon-e, vagy csak a tetszelgő családi legenda henceg vele —, azután fölsétálok a Kékgolyó utcába, ahol színésznő Bodor nagyanyámat meg­gyilkolták a nyilasok — talán az ő haláluk révén is fájdalmasan otthon kellene érez­nem magam itt —, de hát bevallom, Bu­dapest számomra mégsem a Város, ha­nem csak önnön jelképe, úgy élek benne, ahogyan mások, nagyon távolból, csak gondolni mernek reá. Valamiféle hon­vággyal — akkor is, ha a Rio Grande partjain születtek. SZÁLÉ LÁSZLÓ 29

Next

/
Thumbnails
Contents