Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Mindenkinek van egy Budapestje

Mindenkinek van egy — BUDAPESTJE Ha az ember ismeri kedves városának múltját, jelenét, ha látta hajnali fényben a Vár kupoláját, alkonyatkor Zugligetet, ha sétál hóesésben a Vörösmarty téren, bágyadt őszi fényben a Margitszigeten, ha ismeri fölülnézetből az Iparművészeti Múzeumot, ha egyszer is feljött a földalattiból az Operánál — azt hiszi, mindent tud Budapestről, minden szépségét ismeri. Pedig mindenkinek van saját Budapestje, s mindenkié kimeríthetetlenül gazdagítható a másokéval. Ezzel a titkolt szándékkal faggattam barátaimat, látszólag egyszerű, valójában azonban zavarba ejtő kérdéseket görgetve eléjük, hogy elakadjanak bennük, s ne tudják kikerülni a választ. Zavarba jönnék, ha Budapest számomra legszebb pontjáról, kedvenc teremről, utcámról, valamely emlékezetes épületről, házegyüttesről kérdeznének. Nemigen tudnék egyet kiragadni. Mást szeret az ember télen, mást nyáron, más részletre emlékszik szerelmes diákként, másra öregen a tölgyfák alatt. És az is lehet, hogy nem kedves a legemlékezetesebb, vagy hogy Budapestről nem Budapest jut a megkérdezett eszébe. Vámossy Ferenc A Budapesti Műszaki Egyetem tanára, Építészettörténész klasszikus megoldást választott. Elkalauzolt egy számára kedves helyre, és amikor már mindent az ő szemével láttam, csodálatosan részletgazdag, tartalmas, eddig soha nem látott utca és tér képe tárult föl előttem. — Kilencéves voltam, amikor a sík Szegedről a dombos Budára költöztünk, s ez óriási gyerekkori élmény volt számomra. Már azzal alig tudtam betelni, hogy itt lefelé lehet menni az utcán. Toldysta voltam, naponta végigcsatangoltuk a Vízivárost. Később, mint újságkihordó, fél Budát bejártam, sőt a házakat is — akkor még föl kellett vinni az újságot az előfizetők lakásába. Legjobban azonban a Fő utcát szerettem, különösen a Batthyány teret. Később aztán gyakran rajzolgattam hallgatóimmal ezt az európai szempontból is jelentős barokk-rokokó együttest. Ha egy bizonyos pontból, a régi 9-es megállójából néztük, anélkül lehetett látni a két templom tornyát, a homlokzatokat, hogy villanyvezeték vagy más, modern időkből való látványelem lett volna a képben. Úgy láthattuk, eredetiben, hamisítatlanul, ahogy 18. századi eleink láthatták — különösen addig, amíg megvolt a plébániahivatal borostyánnal befuttatott barokk téglafala. Vannak ma is olyan városrészek, amelyekben fölidézhető, látható a múlt, akár ha időgépen járnánk. Éppen ezért kedvencem a Fő utca, mert a városi útvonal minden szépsége jelen van benne; terek nyílnak belőle, más és más időszakok tárulnak fel, azaz nemcsak térben haladunk, hanem időben is. Ha a Bem tér felől indulunk a Király fürdő török kori része figyelmeztet egy hosszú, régi időszakra. Itt még az utca eredeti, 17-18. századi szintje is látható, bár a fürdővel szemben lévő Flórián-kápolnát 1938-ban fölemelték másfél méterrel a jelenlegi utcaszintre. A modern építészetet pedig a Mackónak becézett tér négy épülete képviseli, melyek a század első felének négy korszakát, annak is négy jellegzetes változatát reprezentálják. A volt Pest vidéki törvényszék háza 1915-ben épült, a volt Ipari Anyag- és Árhivatalé (később Könnyűipari Minisztérium) 1941-42-ben, az ún. pontház 1947-48-ban, az Energiagazdálkodási Intézet épülete pedig 1968-ban. Az Anyag- és Árhivatalt Janáky István és Szendrői Jenő tervezte, s a háborús idők ellenére egy év alatt épült fel. Számomra ez az épület jelentette az első találkozást a Le Corbusier-féle elvekkel, a lábra állítással, a tetőszint jellegzetes kialakításával. A felszabadulás utáni építészet egyik első jelentős alkotása a pontház. Még emlékszem a helyén a romokra, egész telep semmisült meg itt a német lőszerraktár fölrobbantásakor. A Németh Pál, Szilágyi János és Scultéty János tervezte épület hamar botránykővé vált részben a modernsége, részben a költségei miatt. A romeltakarítás, a rossz talaj miatt szükséges különleges alapozás meg a nyolcszintes, vasbetonvázas épület korszerű lakásai bizony igen drágának bizonyultak. A korabeli vicc szerint azért pontház a neve, mert pont kétszeresébe került. Valójában a lépcsőház körüli lakáscsokor elnevezése ez Észak-Európában. Mint hallgató, láttam az építkezést, nagy hatással volt rám a vasbeton lépcső, tetszettek a korszerű lakásalaprajzok, az épület sajátos üdesége-A Fő utca épületeire az is jellemző, hogy valamennyi nívós munka, s valamennyinek a tervezője korának jeles mestere. Nepauer Mátétól, a Szent Annatemplom építőjétől kezdve a romantika mesterén, Feszi Frigyesen, a kapucinus templom építőjén, a Budai Vigadót tervező Arkay Aladáron át a 30-as évek egyik szerény, de igényes mesteréig, Gregersen Hugóig — akit emberségben magam is mesteremnek tartok —, és azokig a mai fiatalokig, akik például az Industriaexport székházát tervezték, s akiket már én is tanítottam. A Fő utca sokféleségével nyűgöz le, a Batthyány tér pedig egységével, barokk és rokokó harmóniájával. Gimnazistaként be-bementem a Szent Anna-templomba bámulni az elliptikus kupolát. Az Erzsébet-apácák rendházát és templomát már kevésbé szerettem, mégis elsősorban ez jelentette számomra Buda építészetét a tér többi épületével, köztük a rokokó Falk-házzal együtt. A Falk-ház nemcsak udvari árkádjai, ovális ablaknyílásai, íves kapuja miatt emlékezetes, hanem azért is, mert itt töltöttem gimnazistaként az 1946-os szilvesztert. A hajdani Fehér Kereszt Szálló és a Barna Oroszlán állt itt valaha, a két épületet 1816-ban egységesítették. Genthon István szerint itt rendezték a budai farsangi mulatságokat, és színielőadásokat is tartottak benne. Rákosi le akarta bontani ezt a történelmet sugárzó, „sokdimenziós" teret, hogy eltüntesse — úgymond — a múlt árulkodó jeleit. Ma pedig éppen ezért, a jelen lévő történelemért szeretjük, hiszen három évszázad minden korszaka ránk hagyta építészeti üzenetét, s most mindez jelen van ebben a mai rohanó városban. Magam is végigéltem a Batthyány tér jó néhány változását. Láttam 44-ben, amikor a németek hálót feszítettek ki a Duna felé, hogy álcázzák magukat; láttam a lőszerraktárak fölrobbanása után romokban, láttam a Kossuth híd építésekor, mely ott „kötött ki" a téren. És ott kötöttem ki én is azzal a csónakkal, amellyel könyveket szállítottam a Révai nyomdából a Mecsek presszó helyén álló könyvesboltba, a kommunista párt kerületi üzletébe. Láttam a metró előtti időszak kihalt, jelentéktelen és szürke terét, s a metró elkészülte utánit, amikor visszanyerte régi fényét, s újra forgalmas, élő csomóponttá változott. S ne feledjük: a tér szépségéhez tartozik az is, hogy vele szemben ott van a Parlament. Raksányi Gellért Mintha összebeszéltek volna: a Nemzeti Színház művésze, az Országházat választotta, pedig nem is szereti olyan nagyon. 27