Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Seszták Ágnes: Elmúlnak az évek

egy professzor, súlyos, sokkos állapotban került hozzánk. Hónapokig ki sem jött a szobájából. Később kimerészkedett az udvarra, aztán megszólalt. Végül beleszeretett egy béna, tolókocsihoz láncolt asszonyba. Azóta fürdeti, eteti, becézi, csókolgatja a béna nőt. A professzor úr élni akar, élni is fog. Akik apátiába esnek, azoknál hamar jön a leépülés és a halál. — Tudnak az öregek hasznos tevékenységet, elfoglaltságot találni? — Én is tudom, amit maga, hogy az embert a tevékenység tartja életben. A tudat, hogy szükség van rá. Ebben a nyereségre alapozott gazdasági rendszerben kihúzták alólunk a szőnyeget. Nem kapunk olyan munkát, ami lefoglalná az idős embereket. Néha van fonalválogatás, de ez nem komoly munka. Néhányan dolgoznak a tmk-műhelyben, mások a kertben szöszmötölnek. Mondok magának egy keserű igazságot: lestrapált, elnyűtt, beteg nemzedék ez. Hiába vannak a pszichológusoknak szép elképzeléseik, nemigen lehet mozgósítani őket. A másik gond, hogy heterogén a társaság: nagyon művelt és nagyon műveletlen emberek élnek egymás mellett. Nehéz közös hangot találniuk. Tartunk, persze, klubnapokat, összejöveteleket, állandóan megy a tévé, járnak újságok, a nők kézimunkáznak, nagy könyvtárunk van, mozizunk. — Van, aki elmegy innen? — Nagyon kevesen. Évente négynekötnek olyan az állapota, hogy visszamehet az otthonába, és megpróbálhat önállóan élni. Az egyik legjobb szociális otthonban jártam. Tulajdonképpen minden adva van, és ideális ahhoz, hogy az öregek jól érezzék magukat. De a jó érzés, úgy látszik, nem az összkomforton múlik. Somogyi Gábor elmondta, hogy nyílt otthon az övék, nincs látogatási korlátozás. Bárkit, bármikor meglátogathatnak a hozzátartozói. Már akit meglátogatnak — tette hozzá kommentár nélkül. Az intézet gyógyszerésze megmutatta azt az arzenált, amit a gondozottak „elfogyasztanak". Gyógyszerhegyek. Legjobban az altató és a nyugtató fogy. Amikor az öregségről, tehetetlenségről beszélünk, van egy rettenetes szó, amit csak megvetően szoktunk kimondani: „Elfekvő." „Betették az elfekvőbe az öreget." Ennél lesújtóbb értékítéletet kevesen ismernek a családra nézve. Tulajdonképpen utókezelő osztálynak hívják, bár az utókezeléshez semmi köze. Utókezelésre van szüksége annak, aki műtét után lábadozik. A főváros kél ilyen osztállyal rendelkezik. Az egyik a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban van, a másik a Kállay Éva utcában működik 290 ággyal. Főigazgató főorvosa dr. Vértes László gerontológus, belgyógyász, aki az utóbbi években rengeteget írt, beszélt, érvelt és vitázott a szociális gerontológia megteremtése érdekében. Az érvek mellett a^gyakorlatban is megpróbálkozott ezen az osztályon az öregek rehabilitációjával. Szakmai körökben egyértelmű a sikere, a családok azonban egészen másként ítélik meg a módszerét. — Mikor hozzák ide az öregeket? — Amikor már nem képesek önmagukat ellátni, és terhet jelentenek a családnak, de nem óhajtanak anyagi áldozatokat hozni értük. Beutaltatni könnyű őket. Az öreg embernek legalább négyöt akut betegsége van, és mire észbe kap, már itt is van. A legtöbben titkolják előlük, hová hozták őket. Kérik az ápolónőket is, ne mondják meg, de az öregek hamar rájönnek az igazságra. — Ürügy tehát mindig van. Megkötik az eltartási szerződést, ígérnek az idős embernek fűt-fát, majd néhány hónap múlva idehozzák. Mondok mást. Egy nénit néhány év alatt sikerült annyira meggyógyítani, hogy jeleztük a hozzátartozóknak, hazavihetik. Ha volna hová! A lánya eladta a feje felől a lakást. Okiratot hamisított, aláírta a szerződést az öregasszony nevében. Sokuknak zárolt a nyugdíjuk, mert gyámság alatt állnak. Tíz évig tengődnek itt, a haláluk után jön a család, hozza a papírt, felveszi a tízévi nyugdíjat, és megy a Merkúrhoz új kocsiért. Vagy ráveszik a vidéki öregei, adja el a házát, holtáig eltartják érte. Az illető beugrik, felköltözik. A fiatalasszony két gyerekkel nem kerülgeti a totyogó idős embert sokáig, a megoldás: az elfekvő. — Kétszázkilencven ágyas osztály van. Hétfő kivételével mindennap van látogatás. Tudja, hány emberhez jönnek? Talán húszhoz. A többiek itt vannak évekig elfeledve. Ha meghaltak, az ápolónőn keresik a két kockás zsebkendőt. Nem tréfálok. Gyakran megesik. Egyetlen napon telik meg a kórház látogatókkal, a nyugdíjfizetés napján. Akkor jönnek a kedves gyerekek, az öregek meg odaadják a pénzüket, mert úgy érzik: még mindig nekik kell segíteni... — Ilyen rettenetes a kép? — Igen. Hát még ha azt is elárulom, hogy az itt ápoltaknak átlag négy-öt gyerekük van. Amikor rehabilitálunk valakit, és összeszedi magát, négy-öt táviratot kell küldenünk a kedves családnak, hogy méltóztassék hazafogadni a mamát. — Szóval azért még itt is van remény a gyógyulásra? — Csak azt lehet rehabilitálni, akinek olyan a biológiai alkata, az életkortól nem függ. Attól inkább, hogy ki mennyire akar élni, mennyire nem adja fel. Aki partner, azzal együtt lehet működni, és ez fél gyógyulás. Tudja mi a legmegdöbbentőbb? Hogy itt nincs cigány. A cigány nem dobja el az apját, anyját, náluk zárt közösségi élet van, amibe ez a „civilizált" gesztus nem fér bele. — Milyen az itteni emberek közérzete? — Legnagyobb részüknek nincs közérzete. Van, akit tíz évvel ezelőtt felejtettek itt. Fekszenek maguk elé meredve, motyogva, zavartan. Fekszenek bedeszkázva, hogy le ne essenek az ágyról. Amikor bejönnek, két marék gyógyszert szednek, ennek felét leállítom. Eleinte tiltakoznak, aztán elámulnak, hogy jobban lesznek, visszatér az étvágyuk, javul a közérzetük. Mindenkit imádnak, aki szóba áll velük. Engem, magát, az ápolónőket, hálásak minden szóért, nekik szóló pillantásért. Itt nincsenek társadalmi különbségek. Az ágy, amin fekszenek, számukra az egész világ. Elviselhetetlen a zsúfoltság, hat-nyolc-tíz ágyas kórtermek vannak. Nem tudom elkülöníteni az életképest és a haldoklót. — Mit javasol? — Javaslatom rengeteg van. Először is meg kellene valósítani az átmeneti otthonokat, ahová időnként bemehetne a gyengélkedő papa vagy mama. Ha a családnak programja van, kellő díjazás ellenében otthagyná idős hozzátartozóját. A másik javaslatom, hogy minden kórháznak legyen gerontológiai osztálya, így nem vennék el a többi betegtől az ágyakat. Javaslom, hogy a gerontológiát fogadják el szabályos szakvizsgás orvosi tevékenységnek. Mert ma nem az. A térítéses rendszernek volnának előnyei, nem adnák be nyakra-főre az idős hozzátartozókat, ha fizetni kellene érte. — Mennyi itt a várakozási idő? — Háromnegyed, egy év. — Akkor jobban jár az, aki inkább tapintatosan meghal? — Maga mondta! Vértes főorvos mondott el egy tanulságos Goethe-idézetet, mely szerint: „Megöregedni nem művészet, de művészet azt elviselni". Öregek a fővárosban. Lépten-nyomon találkozunk velük. Tétován kapaszkodnak a buszon, ügyetlenül kotorásznak kopott bukszájukban az önkiszolgáló türelmetlen pénztárosa előtt, bottal nyomakodnak a villamoson, olykor viseltes ruhában, üres tekintettel botorkálnak az utcán. Nem nagyon szeretik őket, hát ők sem rajonganak a világért. Tiszteletet várnának, de csak közönyt kapnak. Pedig ez fáj nekik igazán, hiszen ők is voltak valakik. Annyi mindenesetre biztos, hogy ezt az állapotot senki sem kerülheti el. Aki megéri... SESZTÁK ÁGNES 19