Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Seszták Ágnes: Elmúlnak az évek

De honnan? Azt még el tudom intézni, hogy szombat-vasárnap is rájuk nézzen valaki, de folyamatos ápolást nem tudok szervezni. Tudja, mekkora igény volna erre? Számtalan esetben keresnek fel családtagok, adjak a mama mellé ápolót, bármennyit fizetnek érte. Dr. Vértes László gerontológus kitalálta a gondozóház ötletét. Ez olyan lenne, mint egy penzió, orvosi felügyelettel és teljes kiszolgálással. Olyan átmeneti otthonok lennének, ahonnan van visszaút az „életbe". Eddig nem sikerült elindítani. — Van a kerületben nyugdíjasklub, öregek napközi otthona, szociális otthon? Az öregek napközi otthona elnevezés különben rettenetes. Utalás a gyermekintézményre, és benne van az ,,öreg" megbélyegzés is. — Valóban szerencsésebb lenne nyugdíjasok nappali otthonának nevezni. Persze, a kerületünkben a névtől függetlenül nagyon jól funkcionálnak. A patronáló intézmények mélyen a zsebükbe nyúltak a felszerelésüknél: színes tévé, újságok, társasjátékok, pihenőszobák. Akik idejárnak, jól érezhetik magukat. Megrendezik a nemzeti ünnepeket, egymás névnapját, báloznak. De sajnos, az öregek itt is, mint másutt, egymás között vannak. És ez az izoláltság rossz. A napközi otthon pedig szombat-vasárnap szünetel. A múlt században női szerzetesrendek vállalták a fővárosban az idősek kórházi ápolását, és a rászorulókkal kapcsolatos mindenféle szociális feladatot. Ilyen volt például az „Assisi Szent Ferenc leányai", az „Erzsébet nővérek", a „Szegénygondozó nővérek", a „Szociális Testvérek Társasága" stb. Egymás után alapították az akkori öregek, magányos és tehetetlen betegek részére a szegényházakat, illetve később a szeretetotthonokat. Ezeket a székesfőváros, jótékony egyesületek és az egyházak tartották fenn. A főváros kezelésében lévő szeretetotthonok férőhelye a második világháború körül 3200 volt, ezerrel kevesebb az akkor szükségesnél. Az óbudai Chevra Kadisa által 1768-ban alapított Szeretetház a legrégebbi. Az ostromkor kétharmaduk elpusztult. A megmaradtak 1953-tól állami kezelésbe kerültek. 1982-ben 275 szociális otthon volt, a férőhelyek száma pedig 35.107. Házi szociális gondozást 17.664 személy végzett, a gondozottak száma átlag 31.079. A fővárosban jelenleg két humán szolgáltatás létezik, az egyik a LARES kisszövetkezet, a másik a MINERVA Családsegítő Szolgálat. Az utóbbi egyszemélyes közvetítő vállalkozás. A Minervát Urbanekné László Judit vezeti, hatalmas emberismerettel, 1500 mobilizálható munkavállalóval. — Miben áll a Minerva tevékenysége? — Ötéves fennállásuk alatt világosan kirajzolódott előttem, hogy melyek azok a szociális igények a fővárosban, amelyeket állami szinten képtelenség kielégíteni. Az egyik legégetőbb gond a házi betegápolás, az öreggondozás. A tanács kiválóan segít pénzzel, ruha-vagy tüzelősegéllyel, de nem tud mit tenni, amikor a család állandó betegápolót kér. Egymás után dőlnek ki a családtagok az öregek mellől, elfogynak a szabadságok, kimerítik a hamis táppénzelést. Véges az egymást váltó rokonok száma. Ha nem akarják sorsára hagyni a nagymamát, akkor fizetett gondozót kellene mellé szerződtetniük. Vagy eljutnak a Minervához, vagy nem. Ha igen, akkor rendszerint megoldódik a gondozás és ápolás problémája. A család pedig, ha rendes, fizet. — Anyagilag nem vagyok érdekelt, én csak közvetítek. Ápolónőt vagy laikus gondozót, a pénzbeli megegyezés a család dolga. A legnehezebb a helyzet akkor, amikor az öreg szülő teljesen leépült, és egy percre sem lehet magára hagyni. Nagyon sok ilyen van. Ezt a munkát három szakképzett ápolónő szokta megosztani a nap huszonnégy órájára. Ennek a havi átlagos költsége 12 ezer forint. De vannak olyan öreg apácáim is, akik kis pénzért is kifejezetten halálos betegek vagy haldoklók mellé kérik magukat. Az öregek ápolásánál az a legfontosabb, hogy legyen velük valaki azokban az órákban, amelyekben a család dolgozik. Legyen, aki gyógyszert és ebédet ad, elbeszélget velük. Az ápoló a külvilágot, az életet jelenti az idős embereknek. A humán szolgáltatásra hatalmas igény van, s nagy pénzek folynak el az illegális csatornákon. Ugyanakkor maszek szociális otthonok létesítéséről hallani sem akar a szaktárca. Természetesen vannak ilyenek, csak nem verik működésüket nagydobra. Aki keresi, megtalálja a kertes villát, ahol kétágyas szobákban, maximális kényelemben és kiszolgálásban élnek az öregek. A fővárosi szociális otthonok helyzete felemás. Ahol nem tudnak terjeszkedni, ott hiába van pénz, a zsúfoltság meghatározó. Néhol öt-hat ember fekszik egyetlen szobában. Általában az idős ember maga kéri a szociális otthonba utalást. Kérdés azonban, hogy önként vagy a család nyomásának engedve. Sokszor hónapokig prés alatt vannak, mert például az unokának kellene a lakás. A körzeti orvos itt a kulcsember, ő javasolja a szociális otthoni vagy az elmeszociális otthoni elhelyezést. Vannak a fővárosban hírhedt és elit szociális otthonok. Vannak egyháziak és városiak, vannak benn a városban, és vannak a zöldövezetben. Egyik legjobb hírű a Kamaraerdei Szociális Otthon. A hatholdas ősparkban terjeszkedni is képes. Ide két év az átlagos várakozási idő. Ha valaki hajlandó vidéki otthonba menni, ott rendszerint azonnal van hely. A kamaraerdei régi szeretetház harminc férőhelyes ősépületéhez 1979-ben felépítettek egy modern szárnyat 200 ággyal, és most folyik a „szuper" pavilon berendezése, amelyet minden kényelmi eszközzel felszereltek, egyágyas, kétágyas, erkélyes otthon lesz. Minden van benne: nővérhívó-rendszer, rádió, forgatható ágy, televízió, társalgó, fürdőszobák — kapaszkodókkal —, gyógyszertár, tornaterem, kis teakonyha. Kényelmes, szép és megnyugtató. Somogyi Gábor néhány éve igazgatója a szociális otthonnak, gyógypedagógiai főiskolát végzett szociális szervező szakon. — Boldogok az öregek ebben a paradicsomban? — Kérdezhetne könnyebbet is. A mi szociális otthonunk, ha lehetne szállodai minősítést alkalmazni, négy és fél csillagos. Ezért nem titok, a pápától a pártbizottságig minden összeköttetést megmozgatnak a hozzátartozók, hogy ide bejuttassanak valakit. Hogy boldoge, akinek sikerül ide jönni? Nehéz kérdés. Nálunk a házaspároknak külön szobája van, az egymáshoz vonzódó öreg urak és hölgyek összeköltözhetnek. Ez nagyon jó. De bejönnek ide bizonyos idejű várakozás után, félszegen, feszülten, két bőrönddel. Ebben van egész életük. A szociális otthonban megilleti őket az ágy, az éjjeliszekrény és a gardróbszekrény fél szárnya. Behozhatják a legszemélyesebb holmijukat: néhány fényképet a falra, tévét, kis hűtőt, terítőcskéket, könyveket. Ennyire van lehetőség. Ide nem lehet beköltözni bútorral, se a kedvenc kutyával. Nagyon nagy sokk ez! Az elszakadás, az izoláció, az elhagyott otthon emléke nagyon fáj. Itt üvegbúrában laknak, ahol a műfogsortól a papucsig mindent megkapnak. A maximális gondozási díj 2070 forint. Akik állami pénzen vannak itt, azok 200 forint zsebpénzt is kapnak. A gyógyszer ingyen van. — Kik kerülnek ide? — Akiket nem tudnak otthon ellátni. A nők dolgoznak, a családok instabilak, az idős ember teher. Amikor kétszer bekapcsolva hagyja a rezsót, vagy nyitva felejti a bejárati ajtót, a család riadót fúj: szociális otthonba kell tenni a papát! Persze, azért masszív lelkiismeretfurdalásuk van, de nyugtatgatják magukat, hogy jó helyen lesz a papa. Mennyire érzik boldognak itt magukat? Amíg Somogyi Gáborral beszélgettem, legalább öt öregasszony környékezte meg szepegve: „Azt mondta rám a szobatársam, hogy koszos vagyok." „Igazgató úr, tessék megbüntetni, tessék áthelyezni, tessék intézkedni..." Somogyi széttárja a karját: — Itt élnek összezárva, ebben a mesterséges közegben, nincs kapcsolatuk a külvilággal, hát egymást gyötrik. Él itt 18