Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Seszták Ágnes: Elmúlnak az évek

Elmúlnak az évek Megöregedni nem éppen lelkesítő dolog. Sohasem volt az. Seholsem volt az. Olyan nehéz ezt elhinni, amíg az ember fiatal! A legfrappánsabban talán Kellér Dezső fogalmazta meg, amikor egy barátja ilyenképpen vigasztalta: „Azért az öregségnek is megvannak a szép oldalai." Mire Kellér: „Egyet mondj!" Tehát ha egy újságcikk arról igyekszik tájékoztatni, hogyan élnek Budapesten az idős emberek, senki ne számítson idilli képre. Természetesen vannak jó helyzetben élő öregek. Vannak összetartó nagy családok, ahol tisztelet, szeretet, megbecsülés övezi az aggokat. Vannak jó természetű emberek, akik megtalálják az évtizedek elmúltával is hasznos helyüket a társadalomban. Akik békében élnek önmagukkal és környezetükkel. Ám a korosodással számtalan fizikai, pszichikai változás, többnyire romlás jár, amely még nehezebbé teszi az idő súlyát. Ennek az írásnak a készítése közben is megtalálhatta volna a krónikás a boldog öregeket. A derűs közösségeket. Beszélhetett volna mindarról a társadalmi gondoskodásról, ami sokat enyhít az idősek sorsán. Igazat írt volna. És mégsem a teljes igazságot. Mert hite szerint a jó, a pontos diagnózis az első lépés a helyes terápia megválasztásához. Aranykorrá a mi társadalmunk sem képes az öregséget változtatni. De mindent megtenni azért, hogy könnyebb legyen az idősek élete — kötelessége. Erről is szól az alábbi riport. Az ország lakosságának egynegyede nyugdíjas. Budapesten mintegy 510 ezer idős ember él. Nagyvárosban öregnek lenni többszörösen hátrányos helyzetet jelent. Az elmúlt negyven év egyik nem éppen derűs jelensége a nagycsaládok felbomlása. Ez a széthullás hozta magával, hogy az öregek magukra maradtak. A lakáshelyzet sem kedvezett a többgenerációs köteléknek. A szabvány lakótelepi ötvenhárom négyzetméter a kis családnak is szűkös. Nagyszülővel pedig állandó veszekedések színterévé válik. A régi nagy lakásokban magányosan élő öregek sem boldogok, elmenni azonban mégsem akarnak! Nálunk nem divat a háromszori lakásváltás. — Itt éltem le az életemet — hangzik a banálisnak tűnő magyarázat, s ez csak tovább élezi a nemzedéki ellentéteket. A jelenlegi helyzet a következő: a fiatalok szűkölködnek a „komfortos" lakótelepen, az idősek szenvednek a korszerűtlen, nagy bérházakban. Nem tudnak lakbért, villanyszámlát fizetni, hajon a díjbeszedő, nem nyitnak ajtót. Reménykednek, hogy a gépezet elfeledkezik róluk... Milyenek az öregek? Mint a fiatalok, mint a középkorúak, mint az emberek általában. Vagyis: különfélék. — így van — kezdi a beszélgetést Ménes Gáborné, a VI. Kerületi Tanács szociálpolitikai osztályának vezetője. A mi kerületünk is öregszik. Lakosaink harminc százaléka nyugdíjas. Sokan vannak. Olyannyira, hogy ha ma félfogadási nap lenne, egy perc időm se lenne beszélgetni. A VI. kerületben sok a közintézmény, szép régi villanegyed is van, de rengeteg a komfort nélküli, lerobbant lakás, amit a háború előtt renováltak utoljára. A mi nyugdíjasaink zömének háromezer forint alatt van a nyugdíja, szerencse, hogy a tanácselnöktől a párttitkárig, a népfronttól az önkéntes segítőkig mindenki fontosnak tartja a munkánkat. Ennek köszönhető az is, hogy Kőbánya után nálunk szervezték meg másodikként a Családvédelmi Központot a fővárosban. A mi kerületünk szociálpolitikájának „profilja" az idősgondozás. — Miben ál! ez? Hiszen ön mint tanácsi alkalmazott mégsem lehet a gyámja minden idős embernek? — Lehet, hogy ezt ironikusan mondja, pedig sok öregnek mi vagyunk az egyetlen „hozzátartozója". Laknak a kerületben egykori „nagyságos asszonyok", háztartásbeliek, akik soha nem voltak aktív dolgozók, így öregkorukra az államra szorultak. Mi a munkatársaimmal ráéreztünk arra, milyen rettenetes dolog bejönni a tanácshoz, és kérni. Azért úgy alakítottuk ki a hivatalos ügymenetet, hogy a néni vagy bácsi elmondja, mit akar, mi csak egy aláírást kérünk tőle, és megvan a segély. Évente mintegy 5-6 ezer esetben fizetünk segélyt, egyenként 2500-3000 forint összegben. Ezt évente négyszer adjuk, kivételt képeznek azok, akik rendszeres segélyből élnek. — Mesélik, hogy néhány tanácsnál megtakarítanak ebből az összegből. — Ez ránk nem jellemző. A múlt évben 9 millió 200 ezer forintot osztottunk szét, még pótkeretet is kértünk. — Honnan tudják, ki a rászorult? — Szervezett felderítést végzünk. A Családvédelmi Központ munkatársai „tömbözésnek" nevezik ezt. Ronda szó, de fedi a valóságot. Háztömbről háztömbre járnak a kerületben, és „feltérképezik" a rászorulókat. Nagyon sokat veszítettünk azzal, hogy megszűnt a házfelügyelői intézmény. Rengeteget segítenek a még élő öreg házfelügyelők. Mindenkiről mindent tudnak. Az idős emberek nagyon önérzetesek. Van, aki idejön, tördeli a kezét, motyog, feszeng. Nekem kell tapintatos együttérzéssel átsegíteni a zavarán. Aki erre képtelen, ne dolgozzon a tanácsnál, legalábbis ne foglalkozzon öregekkel. A szervezett felderítés mellett, természetesen, bárki szólhat nekünk, hogy tud valahol magányos, beteg, idős emberről. — Mit tudnak még segíteni? — Azokkal könnyű a dolgunk, akiknek „csak" segély kell. A nagy baj az, ha valaki magatehetetlen. Nagyon jó a házi gondozói szolgálatunk, hivatásosokat és tiszteletdíjasokat egyaránt foglalkoztatunk. A hivatásosok ott hagyták a kórházakat, mert nem vállalták a három műszakot, a tiszteletdíjasok meg a közvetlen környezetből kerülnek ki: gyesen lévő kismamák, vöröskeresztes aktívák. Vannak, akik szociális otthonra várakoznak, de sokan nem akarnak otthonba vagy kórházba menni. Az ő szempontjaikat is megértem. Őket hetenként többször meglátogatják a gondozók. Bevásárolnak, befűtenek nekik, hordják az ebédet, a gyógyszert, sokak számára ingyen. A Boy-szolgálattal megszerveztük az ételhordást, a kerületben 180 ingyen ebédet adunk. — Sajnos, nagyon boldognak mégsem érzem magam, akikről szó van, csak a jéghegy csúcsát alkotják. Többen fekszenek otthon, magukra hagyatva. Még el sem jutottunk hozzájuk, vagy ha igen, nem tudunk velük mit kezdeni. Gondozó kellene melléjük éjjel-nappal. 17