Budapest, 1986. (24. évfolyam)
3. szám március - TÉKA
téka A főváros irodalmából ajánljuk ••••••••• CSUKÁS ISTVÁN Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-tól a Kolosy térig A költő „egy Csukás István nevű, ötvenedik életévéhez közeledő férfi életérzéseiről, gondolatairól" irott verseivel ajándékozta meg olvasóit. Valóban ajándék ez a vékonyka kötet, s örömteli meglepetéssel lapozgatja az ember; oázis-levegő, oázis-nedvek, oázisillatok csapdossák sivatag tikkasztotta, homokviharok marta bőrét, késztetik egészséges-mély lélegzetvételre az ilyen-olyan mérgezésekkel már-már a szuszogástól is elriasztott tüdejét. „Nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni" — tolmácsolja, mit tolmácsolja — vágja bele halál-lírától, nyomorúság-lírától, reménytelenség-lírától, beteglélek-lírától, antilíra-lírától, lírahalál-lírától holtsápadt képünkbe Csukás István költő a szóban forgó ötvenes férfi meghatározó életelvét. És amilyen (kordivatra fütyülő) egyszerűen világos értelmesség-érthetőség süt a tartalomból, olyan (kordivatra fütyülő) egyszerűen világos annak megformáltsága is. Csukás a már-már elfeledett Költészet (népköltészet?) tisztára csiszolt, egyszerűszép szavaival kísérgeti, figyelgeti hősét, amint az — jóllehet halálfélelem-szárnyakon, ámde mosoly-útlevéllel — utazgat vissza ifjúkorába. Halálfélelem-szárnyakon, mert hisz már neki is a „lemenő nap világít", számos barátja nem a Sípos kerthelyiségében, hanem odaát várja érkezését; ámde mosoly-útlevéllel, mert hisz nem nosztalgiázni, elmúltat-elmulasztottat siratni utazgat, hanem átmenteni az átmenthetőt, elhozni az elhozhatót. Mindenekelőtt az örülni tudást. Az örülni tudást a hétköznapok hétköznapi örömeinek (is). A hársfaillatnak. A piac szagának. A nyárnak. A hóesésnek. A kutyaugatásnak. A legényesen belefeledkező szeretkezésnek. És — igen! — még a kölyöklágyék-csiklandó „illemhely-költeménynek" is. így áll elő a pökhendi kamasznak és az érett férfinak az a sajátos bölcs és varázsosan derűs Csukás-i ötvözetalakja, aki nemcsak szeretni tudja az életet, hanem bánni is tud vele. Akit nem kímélnek ugyan a gyötrelmek, a bánatok sem, ám köztük a legnagyobb, a legnehezebben elviselhető-megmosolyogható mégiscsak az, hogy nincs elég ideje „a tűnődésre, a csavargásra, a kártyázásra, a szerelemre, az önmegvalósító életre". (Figyeljünk: nincs elég ideje. Mert valamennyi azért van. És amennyi van, azt ki is aknázza.) Mindemellett — s alighanem ez is ifjúkori csempészáru, magja is, gyümölcse is a Csukás-i attitűdnek — ízig-vérig társaslény. Barátember. Nyitott szív, nyitott lélek. így azután, ha egyedül van is, nem magányos soha. A lelkébe épített adó-vevő szünet nélkül üzemel: sugárzást fog vagy sugároz. S hogy végül is hány barátja van? Hozzávetőleg négymilliárd. „Azonos vagyok négymilliárd emberrel" — mondja, „....utánzóm őket hűségesen s végzetszerűen" — ismeri be. Majd kamaszgőggel, tenyérbemászó kamaszpimaszsággal csavarint a képleten: „...bár egyszerűbb lenne, ha négymilliárd ember utánozna engem". Mit mondjak? Éppenséggel megpróbálhatnánk. (Szépirodalmi Könyvkiadó) BERKES PÉTER „Fényesebb a láncnál a kard" A forradalom Pesten kezdődött, még ha a szabadságharc árja országos méretűvé duzzadt is. A forradalom és a szabadságharc legendája, „mitológiája" — ahogy Jókai fogalmaz — szintén Pesten szültetett meg, az író dolgozószobájában. Emberi nagyságok és ragyogások, hétköznapi gyakoriságú hőstettek alkották az alig több mint egy esztendő emlékidéző krónikáját a Csataképekben. Amikor a szabadságharc lángja mécsessé kényszerült szelídülni, fényében „béna harcfik" idézték a történteket, találtak ki szebbet-jobbat „hagymázas képzeletvilágukban". És amikor a századvégen megszaporodó újságokban és képeslapokban felbukkan 48/49 emléke, majdnem mindig egy-egy honvéd halála adja az írás vagy a kép indítékát. Ők voltak a századforduló veteránjai. Ezekben az években azonban olyankor is kezdtek beszélni a nagy eseményről, amikor az emberek nem voltak ünneplőruhába öltözve. Krúdy már ilyeneket merészelt írni: a pestiek meglehetős vegyes érzelmekkel fogadták 1848. március tizenötödike napjának reggelét. Akkor se volt mindenki forradalmár, hiába írja manapság a történelem, hogy a lakosság általános elégedetlensége indította el a lavinát." Degré Alajos, a francia származású, de sok magyarnál magyarabb honvédtiszt és író a kiegyezés táján olyan „úrfiból lett honvéd" alakját örökíti meg, „ki a hazáért és szabadságért nem szónokolni, de egész föláldozással harcolni akar". Tehát volt, aki szónokolt, és volt, aki harcolt?! Görgey és Kossuth nézetkülönbsége táborokba osztotta a dicső tett híveit és (majdan) olvasóit, a katonákat meg a harcmezőn Damjanich és Klapka kevésbé ismert ellentéte osztotta-zavarta meg. Eötvös Károly — fél század távlatából — a békés Dunántúlt pusztító horvát katonát nemcsak ellenségnek tartja, hanem megtévesztett embernek is — egy történelmi tragédia áldozatának. Generációk sora az iskolapadokban különféle célból táplált 48/49-es romantikában egyre gyakrabban és módszeresebben kereste a csaták hétköznapi tetteinek hősiességét. A valóságos szabadságharckép keresésével együtt a romantika kialakulásának okát is firtattuk. Vajda Jánosnál véltük meglelni az egyik magyarázatot: az illúziókeltés a történelemhamisítás ellenszere akart lenni. Őmaga írja le, hogy 1851-ben a páduai kaszárnya szalmazsákján heverészve földhöz vágott egy német hadtörténelmi munkát, melyben a kápolnai, isaszegi és budai diadalok osztrák győzelmekként szerepeltek. Az illúziókeltés magyarázata mellett azután — tovább búvárkodva — kezdtük nem érteni az illúziói^HMHBHHHl rombolás okát-módját. Krúdy Gyula a forradalom kitörésének napját idéző krónikájában azt írja, hogy a régi Pest-Budán a déli ,,leves"-harangszó mindenkit hazaszólított a családjához: március 15-én még a forradalmat is félbeszakították a Hatvani utca és az Országút (a mai Kossuth Lajos utca és Múzeum körút) sarkán, mert Petőfi meghallotta a harangozást, s eszébe jutott, hogy felesége — Jókai a tanú rá — lelkére kötötte, hogy időben érkezzék haza, hisz édesanyja is náluk van látogatóban. Ők itt már mitológiai lényekké nőttek, akiknek asztalához, akár a régi görögöknek isteneik és hőseik asztalához, csak úgy oda lehetett ülni. Kedvezőbb helyzetben van a mai olvasó, nem kell búvárkodnia, egyszerre, egy kötetben kapja kézbe (Nagy Miklós irodalomtörténésznek, a korszak ismert kutatójának válogatásában) az illúziókeltés és az illúziórombolás irodalmát Jókaitól Móriczig, Vajda Jánostól Krúdy Gyuláig. A válogató-szerkesztő az örökbecsű írók mellé tette jó néhány feledésbe merült író még inkább elfeledett írását — ezzel is emelve a könyv értékét. Hozzásegítve az olvasót a reálisabb forradalom- és szabadságharckép kialakításához. (Szépirodalmi Könyvkiadó) STENCZER FERENC LEWIS MUMFORD A város a történelemben Már régen fogalommá vált az urbanisztika nemzetközi világában a 91 éves Lewis Mumford neve. A legnevesebb amerikai egyetemeken tanított, így például a Harvardon, Berkeleyn, Stanfordon, de számos európai univerzitáson is tevékenykedett vendégprofesszorként; jelentős elméleti és várostervezői munkássága mellett életműve mind nagyobb hatással van korunk építészettudományára. Az eddig több mint negyven nyelven közreadott hatalmas, rendszerező monográfia végre magyarul is megjelent. A városok létrejöttét, változásait és jövőjük kilátásait interdiszciplináris igénnyel elemző munka páratlan vállalkozás; a benne összefoglalt történeti, gazdasági, művelődéstörténeti és pszichológiai, nemkülönben szociológiai megfigyelések és elképzelések szintézisének igényével íródott mű egyáltalán nem hat kinyilatkoztatásnak. A városok őstörténetéről vagy, mondjuk, a középkori város fejlődéséről s annak mai következményeiről, de éppenséggel korunk városszörnyeiről, a modern, országnyi megalopolisok helyzetéről és jövőjéről alkotott véleményét sem akarja reánk kényszeríteni. Mumford nagyigényű tudományos összegezésének ugyancsak páratlan erénye, hogy olvasmányosan, mondhatni, izgalmasan megfogalmazott észrevételeit ihletett stílusban adja elő. Életművének magyar méltatója, Vidor Ferenc is felteszi a kérdést: „Ki ez a tudós, művész vagy művész-tudós, aki életében válhatott klasszikussá építészek, városépítészek és szociológusok számára egyaránt, 45