Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - TÖRÖK VILÁG BUDÁN

Török világ Budán (2.) Vájjon s mikor lészön jó Budában lakásom! KORTÁRS SZEMTANÚK NYOMÁBAN A hosszú török megszállás alatt a magyar királyok székvárosa vilajet-központtá, a török világbirodalom nyugati határán tengődő garnizonná silányult. Hogyan alakult a városlakók lélekszáma és élete a másfél évszázados török hódoltságban? Erre vonatkozólag elég gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre: a budai török számadáskönyvek és zsoldjegyzékek soraitól kezdve a gyér építészeti emlékekig, amelyeket kiválóan kiegészít a föltárt ezernyi régészeti lelet. Ami a kortárs szemtanúk leírásait illeti: ezek már zavarba hozzák a múlt emlékeit faggató mai olvasót. Mustrát tartva fölöttük, elsősorban az döbbent meg, hogy mily kevés dokumentumértékű, hiteles beszámoló maradt ránk a város török kori életéről, a százötven évi korszak nagyságához és fordulatos helyi eseményeihez képest. Az akkori Buda viszonyairól tudósító történetírók, diplomaták, utazók és kalandorok soraiban vannak török, német, cseh, francia, angol és holland szemtanúk, csak magyart nem találni közöttük. Pedig ebben az időben válik mind elterjedtebbé az utazás divatja, s ennek sajátos magyar formája, a peregrináció. A keletről nyugatra vándorló magyar diákok és utazók Berzeviczy Márton, Baranyai Decsi János vagy Szepsi Csombor Márton útibeszámolóitól kezdődően, mondjuk, Bethlen Miklós remek önéletírásáig, számtalan formában megörökítették följegyzésre érdemes külhoni élményeiket és észleleteiket. Szinte mindenütt megfordultak, csupán egyetlen város neve hiányzik útibeszámolóikból: Budáé. A három részre szakadt haza egykori székvárosát nagy ívben elkerülték a magyar utazók. Pedig a „Vájjon s mikor lészön jó Budában lakásom!" verssorban megfogalmazott sóhajtásszerű vallomás nemcsak Bornemisza Péter óhaját zengte, az országlakók panaszos kívánságát, úgy is mondhatnók, a korabeli magyar értelmiség életérzését is kifejezte. A másfél évszázados hódoltság viszonyait, utazási lehetőségeit ismerve, nem csodálkozunk, hogy például a Kolozsvárról elinduló vándor miért ment ki Nagybányára, s onnét Kassára, majd föl Lengyelországba; így vágott neki napnyugatnak. Voltak, akik hajóra szálltak, s a Balti-tengerről vitorláztak le a La Manche-csatornáig. Vajon miért kerülték el az írástudó magyar vándorok Budát? Valószínűleg azért, mert a hadműveleti területnek számító országrész legfontosabb katonai-közigazgatási központja, s az itt működő török hatalmi szervek nagyon is számon tartották, ki, mikor és miért utazik a városba. És a gyanúsnak látszó vándorokkal nem sokat teketóriáztak. K. K. DSELALZADE MUSZTAFA török államférfi, törvénytudós és történetíró „Budim vára pedig az iszlám házává lőn" Akkor, midőn a világhódító, szerencsés szultán, vágyainak beteljesedésén érzett megelégedéssel a gonosz király székhelyét választotta magának szállásul és lakomái s vadászatai a gaz idegenek háborgatása nélkül folyván, nyugodt szívét nem furdalhatták a rosszérzelmű gyaurok seregétől való félelemnek szívet sebző tövisei: a vitéz és okos nagyvezír, Ibrahim pasa saját felügyelete alatt hidat veretett a vele levő hadi néppel a két város között folyó vizén, hogy át lehessen kelni a túlsó részen elterülő termékeny tartományokba és gyors lovasokat küldött csapatokban vitéz és hadbontó bégek vezérlete mellett minden irányba... Budun vára pedig, mely a királyok régi székhelye volt, miután a győzelmes padisah parancsából a világhódító, győzedelmes zászlók feltűzettek tornyaira, az iszlám házává lőn. Egy, benne levő nagy templomot megtisztítottak az utálatos bálványoktól, falait pedig a mázolásoktól, képektől és festményektől s dsámivá alakították át. A khatib számára szószéket és mihrabot csináltak, az isteni kinyilatkoztatás olvasói számára emelvényt készítettek, lámpákat aggattak fel s a többi 32