Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - Guba Zoltán — Kovács Zoltán: Számok, tervek 2000-ig

megfontolások szerint is az elkövetkező tíz évben a dotált távfűtéssel szemben előnyösebbnek látszik dinamikusan növelni azoknak a lakossági és kommunális fogyasztóknak a számát, amelyeket közvetlenül földgázhálózatról látnak el energiával. Budapest és az agglomerációhoz tartozó 44 település már ma is olyan összefüggő és fokozatosan épülő hálózati rendszerrel rendelkezik a nyomáshierarchia minden szintjén, amely képes viszonylag kevés ráfordítás árán a növekvő fogyasztás ellátására. A budapesti agglomerációban és a főváros térségében a VII. ötéves terv időszakában nem annyira a távhőellátás további fejlesztése a fő feladat, hanem inkább a meglévő távhőrendszerek fenntartása, korszerűsítése, takarékosabb üzemvitele. A szerény többletigényt pedig, amely a lakossági és kommunális szektor fűtéséből és melegvíz-ellátásából tevődik össze, kétféle módon, két alapvető, eltérő hőellátási változat szerint lehet kielégíteni. A „minimális távhőellátású" változat a mai, mintegy 223 ezer távfűtött lakáshoz mindössze 31 ezerrel többet irányoz elő. S ez a meglévő, ma is működő hőtermelő bázisokról még éppen megoldható. Ezek az új fogyasztóhelyek elsősorban azokból a telepszerűen épülő lakásokból állhatnak, amelyek egy-egy meglévő, távhővel ellátott terület közvetlen szomszédságában épülnek. A tatarozások, rekonstrukciók, korszerűsített lakások is jelenthetnek új, kisebb fogyasztói kört. E változat lényeges feltétele, hogy az ipar távhőfelhasználása változatlan maradjon. Ugyancsak változatlanul marad valamennyi meglévő szénhidrogén-, elsősorban földgázbázisú hőtermelő — főleg fűtőmű — létesítmény, a nyári időszakban elmarad a kapcsolt villamosenergiatermelés. Nyáron akár távhővel, akár mérhető villamos energiával oldják is meg a melegvíz-ellátást, az üzemeltetési költség feltehetően magas marad a viszonylag drága tüzelőanyagok miatt. Beruházást csupán bizonyos hálózatfejlesztésekre, így kooperációs vezetéképítésre és új lakóterületi elosztóhálózatokra kell előirányozni ebben a változatban. A „maximális távhőellátási változat" arra alapozódik, hogy még az ezredforduló előtt országos érdekké válik, hogy szénhidrogének helyett szenet vagy nukleáris energiahordozót alkalmazzanak a nagyobb hőtermelő központokban, továbbá ugyanekkor erőteljesebb cél lesz az alapenergia-igények csökkentése; ennek érdekében a kapcsolt villamosenergia-termelés fokozása. Az országos érdekek összekapcsolhatók egy nagyobb kapacitású, összefüggő hőellátási rendszer kiépítésével a főváros térségében, amely a meglévő fogyasztók (ipari + lakás-(-közművek) mellett, további, már mintegy 64 ezer új fogyasztó ellátását is vállalhatná. KOVÁCS ZOLTÁN átalakítása, amelynek eredményeképpen minden fogyasztó maga szabályozhatná lakása hőmérsékletét. így senki sem fűte-j né az utcát, óriási lehetne a megtakarítás?! Igen, összegzünk boldogan, de itt belép egy új szempont: azért pazarlunk, mert; „muszáj takarékoskodnunk". A mai gazdasági helyzetben ilyen jellegű átalakításokra nincs anyagi lehetőség, szigorú takarékossági intézkedések vannak, a költségkeretek áthághatatlanok. Ha ez igaz, akkor miért tervezték a hőszolgáltatást ilyenre, s miért nem olyanra, amellyel takarékoskodni lehet? A kérdés jogos ugyan, de laikus is, amolyan lépcsőházi okoskodás, mert a szakértő könnyen megokolja: ugyan kinek jutott eszébe két évtizeddel ezelőtt olajárrobbanás vagy szénhiány? És az ipar? Úgy mondják, a vállalatokat a rendeleteken kívül az is ésszerűségre ösztönzi, hogy az ipari fogyasztók és a hőszolgáltatók elszámolnak egymással. Mérik, hogy a hőközpontból mennyi energia „megy el" a felhasználóhoz, de ez a mérés — enyhe túlzással — csak arra jó, hogy szolgáltató és fogyasztó vitatkozhasson. A megrendelők ugyanis panaszkodnak, hogy jó, ha az igényelt energia felét megkapják, a többi veszteségként elpárolog. A hőközpontok pedig rendszeresen ezt válaszolják: a fogyasztók magukban keressék a hibát, és takarékoskodjanak. Igen, de a fogyasztó azt is tudja, a helyzetét ronthatja, ha takarékoskodik az energiával, hiszen a hálózatban annál több veszteség keletkezik, minél kevesebb forró víz áramlik benne. Megoldás, persze, itt is lenne. A rosszul szigetelt kazánokat, csővezetékeket, egyéb energiaveszteségeket fel kellene deríteni, és meg kellene szüntetni. Igen ám, mondják a szakemberek, de ezeket a veszteségeket csak speciális szakértőkkel és speciális műszerekkel lehet megtalálni. Most már csak az a kérdés, hol vannak a specialisták, a speciális műszerekről nem is szólva? — Ésszerű racionalizáció — ismétli a főosztályvezető —. Míg három évvel ezelőtt a magyar háztartásokban jóval több, mint kétmillió olajkályhával fűtöttek, s az egy főre jutó olajkályhák számát illetően mi vezettünk a világranglistán, ezzel az ország éves olajigényének egynyolcadát, mintegy egymillió tonna olajat elfűtöttünk, ma már ez a töredékére csökkent. Ha a lakosság körében ilyen eredményeket értünk el, miért ne sikerülne ez a sokkal jobban szervezett, irányítható iparban? Mi a jövő? A távoli, budapesti méretben még utópiának tűnő napenergia, az atomerőmű, a nagy távolságú, máshol egyáltalán nem, vagy gazdaságosan el nem égethető anyag hasznosítása a távhőellátásban. A közeli jövő talán az egyedi épület- és lakásgázfűtés. GUBA ZOLTÁN 15